Patak, ami csobog...: július 2019

2019. július 31., szerda

Czóbel Minka - Ezüst nyárfák

Mintha csak egyedül
lennék e világon,
körültem nagy nehéz,
meleg nyári álom.

Száz fehér virággal,
száz tündérmesével
a napsugár tüzes,
arany szemével.

Merre terjed szárnya
a nagy boldogságnak?
Hát a fehér felhők
hova, merre szállnak?

Keletről nyugatra,
elfújta már a szél…
Megzörren a gyenge
ezüst nyárfa-levél.

Kartal Zsuzsa - Hajnali hársak

Arra ébredtem fel, hogy szeretlek.
Tudom, nincs ebben semmi meglepő,
de engem meglepett, hogy nem hiányzol.
Május vége felé járt az idő,

s mintha először ébredne a város,
a semmiből csak most keletkezett.
Félálomban nyújtóztak a házak,
az utcák egymást kereső kezek.

Elsápadt az ég. Nem szürkült, egyre kékült.
A búcsúzó tavasz sétált a karcsú nyárral.
A Duna felől jött. Akácillatot,
s kábító hársat hozva hajában.

Arcodra fújtam e kora nyári széllel.
Mélyen beszívtad a hajnali párát.
Elmosolyodtál. Betakartalak.
Álmodban megsimogattad a párnát.

2019. július 29., hétfő

Somlyó György

"S ím, újra virrad a másnap... s mintha feltörsz egy szürke kagylót, könnyű morajjal
az éjszaka héjából gyöngyházfalával ragyogva kifordul a hajnal."

Egy apró dal hevert a parton
együtt a kagylósereggel.
Egy apró dal hevert a parton
eső után ma reggel.

Egyetlen szála volt a dalnak,
sós ízű, mint a tenger:
csak téged, csak téged akarlak
holtomig - szerelemmel.

Fordította: Rab Zsuzsa

2019. július 28., vasárnap

Juhász Gyula - Még egy bátor kiáltás!

Minden nap új bánatokat hoz,
Új fátyolokat új sebekre,
Nagyon megbénult már a harcos
S kevés csillagot hoz az este.

Asszonyi csókok elmaradtak,
Férfi bátorság elinalt már,
Égető fénye már a napnak
S nincs pihenő az alkonyatnál.

Már himnuszt kezdeni bátorság,
Már ódát dalolni merészség,
Másé a hatalom, az ország,
Az indulás, a vágy, a készség.

De azért mégis, csak azért is,
Egy utolsó lángot bocsátok -
Egyszer még próbáljunk remélni,
Harsanjon még egy dal, egy átok.

Egy köszöntés kék zubbonyoknak,
Egy kézszorítás bús ökölnek,
Egy éljen a jövő harcoknak,

Szürke hídján az elmúlásnak
Az élet mély vizébe nézek
És beledobok még egy rózsát
Azoknak, akik tovább élnek!

Beledobok még egy köszöntést
Azoknak, akik élni mernek,
Élni, akarni és letörni
S ó élet, végig hinni benned!

Ó élet, légy elnézőbb és jobb
Azokhoz, kik utánam jönnek,
Kiknek az izma még acélos
És rendet vágnak a jövőnek!

És rendet vágnak a jövőnek,
Mely alszik szürke takaróban,
A rám váró tavaszi rögben,
Az új csírákat akaróban!

József Attila - Rejtelmek

Rejtelmek ha zengenek,
őrt állok, mint mesékbe'.
Bebujtattál engemet
talpig nehéz hűségbe.

Szól a szellő, szól a víz,
elpirulsz, ha megérted.
Szól a szem és szól a szív,
folyamodnak teérted.

Én is írom énekem:
ha már szeretlek téged,
tedd könnyüvé énnekem
ezt a nehéz hűséget.

Úri Anna - Reménynek mondanák

Talán tényleg itt a vég,

Ez az út már elporladt,

El kell fordítani arcodat,

S amoda nyomni talpadat.

Talán kár is volt erre jönni,

De ki leszegett fejjel csak egyet lép,

Mire felfogja az időt,

Nem ér el már senkit.

Állni ugyan lehet még,

Talán kapkodva beér kit vársz,

Öt hónap vagy öt év,

Csupán sercegő karcolás.

Reménynek mondaná,

ha tudná bárki is,

Hallgatagság sátra borít,

Az ész gorombán megfenyít:

Pofon kell, neked az való,

Ököl, mi fellök, félre, el.

Csuklód köré fonódva

húz a szakadéktól el.

Pici lábbal lépj ide,

Emeld fel tekinteted,

Csússz már félre, kérlek!

De a válasz: Nem.

Úri Anna - Idő, várlak!

Mert már nincsen Hold,
se szuper, se semmilyen.
Csak ez a rohadt nagy csönd van,
a hiány, a hiány, a hiány.

Üvölthetek bele az éjbe, a hajnalba,
a délbe, csak torkom reked,
szívem reped, gyomrom remeg,
kétségbeesett dühöm tombol.

Roskadva fáradok szét,
görcsösen markolva a reményt,
simogatom buta kis fejem,
a csönd az még nem a "Nem".

Higanyként terül bennem az igazság,
a fáradás vigasztal,
az erőtlenség a barátom,
a túlélés piruláját dugja nyelvem alá.

Percekre nyugszom,
holnap minden kezdődik elölről.
Mikor fog meggyógyítani az idő,
könyörgöm?

József Attila - Nem emel föl

Nem emel föl már senki sem,
belenehezültem a sárba.
Fogadj fiadnak, Istenem,
hogy ne legyek kegyetlen árva.

Fogj össze, formáló alak,
s amire kényszerítnek engem,
hogy valljalak, tagadjalak,
segíts meg mindkét szükségemben.

Tudod, szivem mily kisgyerek –
ne viszonozd a tagadásom;
ne vakítsd meg a lelkemet,
néha engedd, hogy mennybe lásson.

Kinek mindegy volt már a kín,
hisz gondjaid magamra vettem,
az árnyékvilág árkain
most már te őrködj énfelettem.

Intsd meg mind, kiket szeretek,
hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
Vizsgáld meg az én ügyemet,
mielőtt magam feláldoznám.

Dsida Jenő - Csöndes minden

Lám, lám itt csöndes minden,
egyszerű szobában lakom, fehérre
meszelt falak közt, még a falutól
is távol. Itt nincsenek dübörgő
rotációsok, nincsenek zakatoló
festékszagú, piszkos hétköznapok,
örökös itt a csend és a vasárnap.
Az ablakom a mély fenyvesre nyílik,
mozdulatlanok az örökzöld lombok,
lehet nagyokat, tisztákat lélegzeni,
a felhők is hallgatagok, szinte
odafagytak a tiszta égre.
És valahogy ez mégsem a feloldott
bánat, a méltóságos nyugalom;
ez csak a kimaradt szívdobbanás
különös csendje, csak beletörődés,
fenségessé dermedt nyugtalanság.

1929

2019. július 27., szombat

Tóth Árpád - Meddő órán

Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén.

2019. július 25., csütörtök

Károlyi Amy - Így

Halkan mondjad, - hangosan hallik, -
vissza ne verjék messzi falak.
Leírni talán nem is szabad.

Orcádra fessed rózsaszínnel,
bújtasd mosolyos csigaházba,
didergésbe és könnyű lázba.

Rejtsd pillád alá, meg ne lássák,
akadó lélekzetbe vessed.
Hogyha szereted, így szeressed.

Forrás: Labirintus Meseterápiás Műhely

Szalay Fruzsina - Út az égbe

Ama tündöklő, hosszú fényvonal,
Amit a hold a mély tengerre vet,
Az út az égbe, nézd, hogyan ragyog
A nagy, rejtelmes tengervíz felett.

Mind elpihentek a fehér habok,
Az éj leszállt halk szárnnyal, nesztelen.
Szürkén, csendesen összeolvadott
Az alvó tenger és a végtelen.

A föld, zajával, messze elmaradt,
Suttogva mormol titkosan a víz;
Ó, milyen édes, könnyü volna most
Az útra lépni, mely az égbe visz!

De köztem és a fényes út között,
Mikéntha néma gát terűlne szét,
Nagy, széles árny borong a tengeren,
Titokzatos, örvénylő, mély, sötét!

Szalay Fruzina
Út az égbe

Ama tündöklő, hosszu fényvonal,
Amit a hold a mély tengerre vet,
Az út az égbe, nézd, hogyan ragyog
A nagy, rejtelmes tengervíz felett.

Mind elpihentek a fehér habok,
Az éj leszállt halk szárnnyal, nesztelen.
Szürkén, csendesen összeolvadott
Az alvó tenger és a végtelen.

A föld, zajával, messze elmaradt,
Suttogva mormol titkosan a víz;
Ó, milyen édes, könnyü volna most
Az útra lépni, mely az égbe visz!

De köztem és a fényes út között,
Mikéntha néma gát terűlne szét,
Nagy, széles árny borong a tengeren,
Titokzatos, örvénylő, mély, sötét!

Forrás: www.eternus.hu - Klasszikus versek

Ama tündöklő, hosszu fényvonal,
Amit a hold a mély tengerre vet,
Az út az égbe, nézd, hogyan ragyog
A nagy, rejtelmes tengervíz felett.

Mind elpihentek a fehér habok,
Az éj leszállt halk szárnnyal, nesztelen.
Szürkén, csendesen összeolvadott
Az alvó tenger és a végtelen.

A föld, zajával, messze elmaradt,
Suttogva mormol titkosan a víz;
Ó, milyen édes, könnyü volna most
Az útra lépni, mely az égbe visz!

De köztem és a fényes út között,
Mikéntha néma gát terűlne szét,
Nagy, széles árny borong a tengeren,
Titokzatos, örvénylő, mély, sötét!

Forrás: www.eternus.hu - Klasszikus versekv

Komjáthy Jenő
El akarok égni

El akarok égni,
Magasba lobbanni,
Magamat még élve
Az égbe ragadni.

Át akarok halni
Magasabb életbe,
Lángolni akarok
Az örök tüzekbe'.

El akarok égni
Gyors, emésztő kéjjel
S összeölelkezni
A szép istenséggel.

Arcán ittasodni,
Szép ölébe hullni,
Tündöklő keblére
Akarok borulni.

Mindenné omolni,
Semmiségbe dűlni,
Szét akarok esni
S megint összegyűlni.

Örökké hamvadni
És örökké égni,
Haldoklani folyvást,
S mindörökké élni!

Forrás: www.eternus.hu - Klasszikus versek

2019. július 24., szerda

Dsida Jenő - Szerelmes ajándék

Dsida Jenő - Szerelmes ajándék

Vers helyett szivesen szőnék ma lompos
szőnyeget puha gyapjúból szobádba,
pompás Perzsia száz mesés színével
ékes kis teritőt, dús-borzosat, mely
tiszta ágyad előtt heverne mindig.
Reggelente, mikor lelépsz az ágyról
s lenge inged alatt tüzelve borzong
álmos tested a hűvöses homályban,
tennéd rá puha lábadat mezítlen.
S míg csiklandva becézi bársonybolyha
zsenge talpadat és meleg bokádat,
bágyadtan bizseregve énreám és
szomjasan tapadó szájamra gondolj.

Dsida Jenő - A Semmi álma

Elszenderült a Semmi

És azt álmodta, hogy Valami lett,
S az a Valami - én vagyok!

És azt álmodta, hogy a messzeségben
Előttem egy szent Cél ragyog,
Egy ismeretlen Cél,
Amely felé megyek, megyek...

És jönnek szembe utasok
És kérdeznek: honnan jössz?
És felelek rá: nem tudom!

És kérdeznek: hová mégy?
És felelek rá: nem tudom!

Lopódzva jő az Alkony, -
Lilába olvadnak a zöld mezők
És szürkébe a kék hegyek,
És én fáradtan, csüggedt fővel
Megyek, megyek!... -

- - - - - - - - - - - - - - - - -
Milyen furcsákat álmodik a Semmi!

1924. június 1-én

Ady Endre - A nagy álom

Megálljatok, kínok, sebek,
Ne siessetek.
Meghalok én szépen, szabállyal,
De beszédem van a Halállal.

Akarom tudni, mit hozott
A szent átkozott?
Mint gyermekségem idejében,
Elalszom-e, nyugodtan, szépen?

A kis álom engem nevet,
Kerül és nem szeret.
Szép, nagy, komoly, altatlan álom,
Jó barát legyen a halálom.

Otar Cselidze- Az Ezeregyéjszaka leveleiből

O.Cselidze - Az Ezeregyéjszaka leveleiből

"...Az idő gyógyulást ígér nekem:

őrá bízom a leveleket, látod.

Majd küszöbödön váratod szegényt,

aztán az ajtódat sarkig kitárod.

...Mért nem óvjuk vigyázva a reményt?

... Csak füst és szél, csak füst és szél van köztünk,

mint egy éve, mint kétszáz éve már,

s azóta is. Kint füstbe, szélbe veszve

a népes utcák. Élnek, zengenek.

Levelet írok. Villamos döng messze,

s nevetnek, azért is, az emberek.

Minden utat behord a fájdalom.

Másé lettél, te, akit én szerettem.

S én írok. Mulatságos, mondhatom.

Hány éve már, hogy nem váltasz meg engem!

Hol vagy? Hány éve nem felelsz nekem!

Majd egy csavargó szellő erre lebben,

elsodorja hozzád a levelem.

Száll a levél, mint az égi madárka,

a házak fölött, a városon át,

S mint öngyilkos, a rohanó Kurába

a Veri-hídról leveti magát.

Ősz van bennem, ősz.

Arcomon szeptemberi árnyak.

Nézz rám egy percre csak

valahára!

S akkor, mint egy boldog pojáca,

futok hozzád, szökdelve járok,

egy szál pilládon beszállok a lángba.

Tűnődve, öregesen ballag el sok-sok évem,

szívem, mint gyertya, fogy, olvad.

Egyszer találkozunk még

valahol egy járdszélen,

akkor majd elkiabálom

minden jaját a fájdalomnak.

Változik minden;

a hangok, az érzések, az öltözetek.

Csak én írom a sok levelet,

mint azelőtt.

Akár a rabszolga, minden percnyi reményt összegyűjtögetek,

gúny és szidalom közt kuporgatom az időt.

Nem pazarlok el egyetlen idő-szilánkot,

még álmaim sem teltek haszontalanul.

Elfelezem veled majd kincseimet,

a sok rólad szőtt álmod

egyszer, valamikor.

Majd akkor elmondom sok nyugtalan éjem,

szememről a kötés leszakad,

a lelkem előtted kétfele tépem,

S két nap telik el huszonnégy óra alatt.

Megduplázódnak az órák, hónapok, évek,

a fájdalom és a harag,

a megszámlálták lépcsők meg a veszteségek,

S kettővel kell szorozni életkoromat már,

kezem alatt a néma billentyű egyre kevesebb lesz.

Fotó

Rainer Maria Rilke - Szerelmes dal

Mint tartsam az én lelkem, hogy ne érjen
a te lelkedhez? Mint emeljem innen
más dolgokhoz fölötted, észrevétlen?
Jaj, csak lehetne a homályba vinnem,
rég elveszett magányba, a sötétben,
hol elhagyottan néma-tompa csend ül
s nem zeng a táj, ha mélyem mélye pendül.

De az, ami megérint téged, engem,
már egybefog veled s titkom kizengem,
a két iker húr egy hangot fuval.
Milyen hangszerre vonták szíveinket?
S milyen játékos tart kezébe minket?
Ó, égi dal.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Pilinszky János - Örökkön-örökké

Pilinszky János- Örökkön örökké

Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,
maradék szemérmem némasága ez,
úgyse hallanád meg, hangot ha adok,
sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.

Tűrök és törődöm engedékenyen:
mint Izsák az atyját, én se kérdezem,
mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,
szófogadó szolga, ami hátra van.

Keserüségemre úgy sincs felelet:
minek adtál ennem, ha nem eleget?
miért vakitottál annyi nappalon,
ha már ragyogásod nem lehet napom?

Halálom után majd örök öleden,
fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,
karjaid közt végre kisírom magam,
csillapíthatatlan sírok hangosan!

Sohase szerettél, nem volt pillanat,
ennem is ha adtál, soha magadat,
örökkön-örökké sírok amiért
annyit dideregtem érted, magamért!

Végeérhetetlen zokogok veled,
ahogy szoritásod egyre hevesebb,
ahogy ölelésem egyre szorosabb,
egyre boldogabb és boldogtalanabb.

Csobánka Zsuzsa Emese – Biankó

Csobánka Zsuzsa Emese – Biankó

A tengernél lakom.
Ott lassabbakat állít meg a szív,
a sirályok hínárra, medúzára szállnak.
Elfüggönyöztem mégis a szobát,
nem akartam látni a napfelkeltét.
Csak lepergett vakolat maradna a helyén,
szemközt a vízen, ahogy a szemembe néz a nap.
Lassú évszak ez a halálra.
Valaki bennem ütővel mér,
de a harangok távoliak.

Nézd a partot. Emlékszem, kifutottam reggelente,
elhiggyem, nem olyan mély.
Aztán apálykor segített hazudni,
annyi sok kérdésre nem jött soha semmi,
de a vége előtt a dagályra keresem a szót.
Üresen kongó harang ez a tengerparti sáv,
a függöny épp ellenkezőleg:
sosem takarja el a szobát.

Megnyúlt árnyékok, mint felkiáltójelek,
valamit sodor a hullám.
Mint a sirályok hangja reggelente,
elviselhetetlenül szép.

Hát akkor gyere közelebb:
Ez itt az ágyam.
Annyi szív fordult meg benne, és most mégis üres, mint a tó.
Ha sós lenne, hívhatnád tengernek,
de könnyem sincs, mi visszatartható.
Szerettem is. És tán van jelen idő.
De ez az emberi oldal nevetségesen szívszaggató.

Komolyan ne végy.
Olyankor tekintsd csak az ágyam.
Az ágykeretre kiült sót.
Mint pergő vakolat, lombhullás vagy hó,
elég közben mind, aki látni akarja.
Legalább az isten hazudna kicsit a szélről,
hogy létezik passzát.

Szabó Lőrinc - Magány

Mint héjj az almát, borít a magány,
körülkerített és szólt: Ennyi vagy!
Hordom az élet bőrét, burkomat,
s látom, mindenki páncélt hord magán.

A mindenségből furcsa kivonat:
millió véletlenből összegyűltem,
de a születéssel elkülönűltem
s most magány vagyok s uj magányra mag.

Gyümölcs vagyok, magamban, idegenben.
Ugy vénülök, mintha kis életemben
át kéne élnem az egész világot.

Nap, föld, eső voltam, most alma, várok:
várom, hogy a halál kezébe vesz
s lehámozza rólam az életet.

Fotó

Patak, ami csobog...