Fésüs Éva - A lényeg

A szépben az a legszebb, 
ami leírhatatlan, 
a vallomásban az, 
ami kimondhatatlan, 
csókban a búcsúzás 
vagy nyíló szerelem, 
egyetlen csillagban a végtelen. 
Levélhullásban erdők bánata, 
bújócskás völgy ölében a haza, 
vetésben remény, moccanás a magban, 
kottasorokban rabul ejtett dallam, 
két összekulcsolt kézben az ima, 
remekművekben a harmónia, 
részekben álma az egésznek, 
és mindenben a lényeg, 
a rejtőzködő, ami sosem látszik, 
de a lélekhez szelídült anyagban 
tündöklőn ott sugárzik.

Zelk Zoltán - Vers a lehetről és a nem lehetről

A nem-lehetből, mondjad, még lehet
másképp lehet, vagy már csak így lehet,
hogy nem lehet más, csak a nem lehet?
Kimondanám már, hogy isten veled,
de fölsikolt bennem a nem lehet!
mert hajad, orrod, szájad és szemed -
mert az leszek, jaj, megint az leszek,
az a csordából kimart, seblepett,
kölyke-se-volt, nősténye-elveszett
csikasz, ki nyugtot csak akkor talál,
ha puskavégre fogja a halál.
De este lett, és olyan este lett,
megleltem újra arcod és kezed,
egymás szájába sírtuk: Nem lehet,
hogy már csak így, hogy másképp
nem lehet!
és hajad, orrod, szájad és szemed.
S ki azt hittem, hogy élni ébredek,
megint csak itt, megint e dérlepett
falak között, megint a nem lehet.
Vacog a szív, veri a perceket,
veri, hogy nem, hogy nem, hogy
nem lehet!
Ha megyek már az utcán, úgy megyek,
gázolva folyót, zihálva hegyet,
mert voltak folyók és voltak hegyek
és voltak évek, voltak emberek
és mi volt még! mi volt! és azután
egy nyári perc december udvarán -
a vén remény... és voltak reggelek,
mikor veled, melletted ébredek
és hajad, orrod, szájad és szemed
s az ing, s a váll, s a paplanon kezed...
Úgy szól a szó, mint az emlékezet -
hát nincs szavam több és nem is lehet.

Tamás Tímea - A madárijesztő hangja (részlet)

játszol uram! tudom tudom
s naponta újrakezdem
elhasznált percek legmélyén
a csend ölében keress engem

néha megőrzött homokszemcse
néha még annyi sem vagyok
s a rozsda lassan belepi
a lelkemen a lakatot

egerek cincognak boldogan
köröttem és a rét alatt
egy vakondokleány hangosan
fúrja az alagutakat

reggel még egy csillag ragyog
és én hallom a légen át
szárnysuhogtató angyalok
örökre néma kardalát

itt vagyok uram fáradok
hagyod, hogy holnap újrakezdjem
ennek a nyelvnek a legmélyén
úgyis csak te hallhatsz engem

vidáman megvagyunk jól tudom
hisz véghetetlen a világ
s arcod barázdáiban pihennek
ünnepekkor a Moirák

aztán csak fonják csendesen
mindazt mi már eldöntetett
s mi is kapunk tán belőle
egy életnyi ígéretet

gyere simítsd végig szemem
talán majd úgy látni fogod
ahogy a rozsda tövig rágta
a lelkemen a lakatot

mikor fogod már levenni
mikor hagysz szabadon uram
hogy úgy múljak el ahogy születtem
csendesen szépen boldogan

ugye van olyan teremtmény
ki sosem volt kettesben veled
kit ősszel védtek simogattak
a rókavörös levelek

az éjjel egy rókalány bolyongott
a kerteken s a mezőkön át
fénylő bundájával csíkozva
keresztül-kasul az éjszakát

rám ismert s megszelídítettem
és szerettük egymást nagyon
egész addig míg nem látszott
a nyomuk az őszi havon

nekem tücsök-sorsú tél jött
ő elhagyott nem szenvedett
s minden fa lerázta lassan
magáról a leveleket

játszol Uram én jól tudom
és azt is – holnap újrakezdem
elhasznált percek legmélyén
a csönd ölén keress engem

Váci Mihály - Vigyél el innen

Egész nap rádgondolok,

Vigyél el engem innen.

Emlékeink szénapadlásán

tedd fejem alá a karod.

Vigyél el - szavaid úgy ringatnak,

mintha vinne régi fiáker.

Csontomat összetörték,

megtaposták az arcom,

gázoltak a szemembe,

kioltották a homlokom,

letérdeltettek engem,

kaján dereseikre húztak,

kötöztek kalodába,

kutyámat elzavarták,

tereltek a terekre,

és legelték a lelkem.

Egész nap téged várlak,

a haragod is meggyógyít.

Szerettem volna kiáltozni,

orvoshoz elrohanni,

ha lenne még oly kocsma,

ha lenne még oly templom.

Szerettem volna sírni,

széjjelverni az arcuk,

a térdüket étfogni,

a kegyelmüket kérni,

géppuskát keríteni,

vagy egy templomi zászlót:

ügyészt, védőügyvédet,

papot, anyámat hívni:

menlevelet szerezni,

vallást, új hitet, törvényt,

érveket: - ne bántsuk egymást.

Nincs igazatok! - magyaráztam.

Nekem is igazam van! - kértem.

Befogtam a fülemet végül,

könyörgésem ne halljam.

Egész nap téged várlak.

Vigyél el engem innen.

Te tudsz helyet a Földön,

hol nélkülük is van élet.

Váczi Mihály - Tollászkodó csillag

Véremen hintáztál,

szálltál szívemen.

Széllel kerítettelek: -

szabad voltál szerelmem.

Leveles ujjakkal

kerestem homlokod,

mint térdelő bodza

kérlel ablakot.

Gyökerek közt gyalogút,

hemperegtem érted,

porban, egek harmatában

kérleltem a térded .

Tördelt téli vaspatkó,

gyalult vihar éle,

- arcom kintről ráfagyott

ablakod jegére.

Lámpa voltál, vetkeztél:

tollászkodó csillag.

- Csókoltam forró sebét

levett szárnyaidnak.

Reményik Sándor – Szív

Szív – emberszív.
Csakolyan, mint a másé.
De mégis másnál rokontalanabb.
A végzet jegyese
S az elhagyatottságé.

Szív – magyar szív.
Szív-alakú sziget.
Körülnyaldossa bánat-óceán.
Körültombolja sötét gyűlölet.

Szív – figyeld a rendhagyó verését:
Néha szinte eláll.
Aztán jön egy óriás dobbanás,
A csillagokig fel – -
Azért sem a halál!

Szív – árva szív.
Hogy fogták kétmarokra
Ezt a szívet vaskesztyűs századok!
Hogy szorították irgalmatlanul!
És ime mégis, azértis dobog.

Nézd meg ezt a szívet:
Immáron teste sincs.
Csak puszta szív,
Kitépett szív.
De éppen így lett mérhetetlen kincs!

Ha bűne volt:
A testével elmult, megsemmisült.
A pusztában önmagára talált
A szegény szív
S minden vadrózsája megnemesült.

Vedd ma körül áradó szerelemmel
Ezt a szent, szív-alakú szigetet:
Magyar szív az,
Sokat szenvedett szív –:
Az én szívem, a te szíved.

1934 december 10