Esténként néha, egyedül már,
mikor az utca csendje altat,
s a szegletekben por s szemét száll
és a mélyedésben barackmag,
elgondolkodom, hogy íme itt van
ez a város is, s nem is ritka.
Álmok, közhelyek, s milyen mélyen
enyém lett mégis titka, piszka,
akárcsak az a régi édes
gyalogút. De hol is van az már,
az az emlék, amikor fényes
délutánok ültek a rozsnál
s én is ott ültem. Jó kesernyés
illatok libegtek a szélben.
Elgondolkodom, de régen is volt,
istenem, milyen réges-régen.
Változunk, kopunk. Új az ágyunk.
Emelet, kő meg szürke aszfalt.
De az ember csak fújja, fújja
szívéből az egyetlen-egy dalt,
a gyermekséget és az édent.
A ködben neonfények úsznak.
Éjfél van. Sötét glóriája
megnő a nagy bérház-kapuknak.
Üres lesz minden, mint a pálya,
ha véget ér a meccs. Az utcák
s a terek a csorgó magányban
egyhangú álmukat alusszák,
akár a nők, kik minden este
valami jó csodára várnak.
S akár a férfiak, kiket meg
csak egy érdekel, a vasárnap,
az arasznyi menedék, melyhez
békességet ad egy-egy korsó.
Nézem a várost. A remizbe
fut a villamos, az utolsó,
aztán már csend lesz. Csak a tárgyak
mélyen lüktet az örök élet,
s az anyagmegmaradás nyelvén
billió évekről beszélnek.
