Csobánka Zsuzsa Emese – Biankó
A tengernél lakom.
Ott lassabbakat állít meg a szív,
a sirályok hínárra, medúzára szállnak.
Elfüggönyöztem mégis a szobát,
nem akartam látni a napfelkeltét.
Csak lepergett vakolat maradna a helyén,
szemközt a vízen, ahogy a szemembe néz a nap.
Lassú évszak ez a halálra.
Valaki bennem ütővel mér,
de a harangok távoliak.
Nézd a partot. Emlékszem, kifutottam reggelente,
elhiggyem, nem olyan mély.
Aztán apálykor segített hazudni,
annyi sok kérdésre nem jött soha semmi,
de a vége előtt a dagályra keresem a szót.
Üresen kongó harang ez a tengerparti sáv,
a függöny épp ellenkezőleg:
sosem takarja el a szobát.
Megnyúlt árnyékok, mint felkiáltójelek,
valamit sodor a hullám.
Mint a sirályok hangja reggelente,
elviselhetetlenül szép.
Hát akkor gyere közelebb:
Ez itt az ágyam.
Annyi szív fordult meg benne, és most mégis üres, mint a tó.
Ha sós lenne, hívhatnád tengernek,
de könnyem sincs, mi visszatartható.
Szerettem is. És tán van jelen idő.
De ez az emberi oldal nevetségesen szívszaggató.
Komolyan ne végy.
Olyankor tekintsd csak az ágyam.
Az ágykeretre kiült sót.
Mint pergő vakolat, lombhullás vagy hó,
elég közben mind, aki látni akarja.
Legalább az isten hazudna kicsit a szélről,
hogy létezik passzát.
