Kamarás Klára - Leszünk-e?

Leszünk- e még, mint gyermekek fehérek
s őszinték, mint egy vízzel telt pohár ?
Most minden árnyék, végtelen mocsár,
határa nincs a földnek és az égnek.
Leszünk-e még, mint a gyermekek, fehérek? 

Ha majd a vágy emléke is csak emlék,
és csendben tovaszáll a szerelem,
mondd, néha mégis megfogod kezem?
Lesz szép szavad ... virág, mit vízbe tennék,
ha majd a vágy emléke is csak emlék ...?

Tomaji Attila – Mielőtt

When you are old and grey and full of sleep
(W. B. Yeats)


ha majd ősz leszel és öreg és lehúz a vastag álom
a tél holdfehér tájain rajzó hűvös árnyak közé
változó arcod lassú bánatát mely már a tüköré
aligha szépnek csak ijesztően talányosnak találod

ha majd hajók jönnek vitorlák kényszerítve mert röpül
a sárga szél s a gyors dagály is indult érted szétnézel
utolszor a tenger kimerült tükrén s szemed megörül
felismerve a hasonlót felszínén az izgatott mélynek

ha majd megárad benned is a régmúlt ahogy keserű
fűszállal szádban fekszel meleg kövek közt hol boldogan
futottál egykor hisz várt a messzi nyíltvíz az őserő
hullni kezd a könnyű édes zápor és elmossa nyomodat

ha majd a szökött szerelmet bár keresed nem találod
és a kéz mi nyúl feléd hideg mint foncsor vak tüköré
hajtsd le szép fehér fejed a lassan széttárt szárnyak közé
s mondd ki azt az egy nevet mielőtt lehúzna vastag álom –

A. Túri Zsuzsa - (Fájdalom) küszöb

Fáradtan,
homályos szemmel
bágyadtan
keresel majd,
mert te sem érted,
véred hajt,
hogy mért voltam
én több mégis,
zsebedben bicska,
kés, a fétis,
s érzed, hogy fent,
vagy alant, érted
jártam jégben,
tűzben,
sárban,
fürödtem,
vagy éppen
kúsztam,
bátran
száz ország
porában,
hogy magasra
törve
végre,
a végtelen
színű égbe
benned égve
bátran
felemeljelek.

Körötted friss
rejtjelek,
csak poroszkálsz
fényre várva,
zárójelbe zárva,
évek kígyózó
utcáin
szédelegsz most,
szegény árva,
nincs több esély,
s tudd, te gyáva,
hogy a lélek elég.
A csönd unalmas.
A zaj zavar.
Köztünk a szakadék
hatalmas,
hiába fedi avar,
vagy hó,
homok,
vagy tó.
Mindenható
kezeid
nyújtanád, mert
azt sem hiszed,
hogy már
nem teremtenek.

Eltemettelek.
Jöttek mások.
Látomások.
Árnyruhások.
Álruhások.
Túl sok.
Jöttek, hogy
körülnyargaljanak.

Fényglóriát horgolok
füvekből.
Nyakláncot fűzök
szappanbuborékból.

Vízre vetített világ.
Az első mosolyban
benne a búcsúszó.

Nem óvlak
többé.
Így hideg
gömbbé
lesz a csend,
ha a hit
bástyái ledőlnek,
s közöny
tüskés bokrai nőnek
csengő virágok
helyett.

Félhetsz, hiszen
szerelmem tovafut
s te hiába markolod
a hideg hamut.
Nincs rád gondom,
csak úgy mondom,
egész halkan:
azt gondoltad,
belédhaltam,
pedig már rég nem várom,
hogy elérjenek
a ringató szavak.

Már mindent szabad.
Mert egy perc alatt,
lehullt rólam
a lánc,
így lettem csontig fagyva
szabad...
Repülve  a fény felé,
szemem csukva.
(A lét elé. Rajtam
csuklya).

S te nyitott
szemmel
is elbotlasz
a küszöbön.

Gámentzy Eduárd - Kérés

Amikor egyszer
Elhagy a lélek,
Egyedül leszek,
-Gyere és védj meg!

Mikor a hajnal
Nem jön el többé,
-Fogd meg a kezem!-
Ne váljak köddé

Reményik Sándor – Már nem fáj más…

Már nem fáj más,
Csak az fáj mindíg jobban,
Hogy égő sebeim
Olyan világtól-idegen sebek,
És a szívem más szenvedők szívével
Nem egy ütemre dobban.
Már nem fáj más,
Csak az fáj mindíg jobban,
Hogy önmagamba lassan visszanőttem.
Betokozódtam, elszigetelődtem.
Mint a temetkező selyembogár:
Magam a selymeimbe beleszőttem.

Szeretnék egyszer lepke lenni még.
Öröm mézét, búbánat harmatát
Az arany élet-réten vinni szét.
Leszállani minden virágkehelybe,
S megtapintni a virágok szívét.
Szeretnék egyszer hivő, hevülő,
Lengő, lebegő lepke lenni még.