Befelé nézek csak magamba;
ami kívül van, minden úntat;
szívem üres lett és a mult
lomokkal teli régi kamra.
S engem már annyi csalódás ért,
annyi barátom elhagyott,
annyira egyedül vagyok,
hogy egészen felesleges
keseregnem egy csalódásért.
Leckét venni a lemondásból
keserű, de hasznos nagyon,
rájönni egyszer, hogy a sors
sem alkot újat, ő is másol.
Tudom már, hogy érdek miatt
minden kötelék szétszakad
s nevetséges, hogy a reményből
egy kevés, a legkoldusabb
szív sarkában is megmarad.
Mint elhagyott kastély, amelynek
nagy ablaka üresen ásít,
vagy őszi, ázott szántóföld, hol
csak rothadó torzsák hevernek,
olyan a lelkem; vak vagyok,
kinek minden szín ismeretlen,
a nappali ég naptalan
és feketék a csillagok.
Ám, mint nyűgös beteg, ki csak
egyetlen kéztől vesz be szert,
de ha más nyujtja, ellöki
az orvosságos kanalat,
gőgös szívem is megveti
a sok értéktelen vigaszt,
csábítást, hiúság-tapaszt,
mit más nők nyujtanak neki.
Elzárkózva mindenkitől,
zsibbasztó tüzekben megedzve,
fájó tüskék nőttek szívemből,
sebekkel vagyok keretezve.
Mit bánod Te, hogy e keret mi?
s olyan mindegy, mi lesz belőlem.
Istenem, hogyan is lehet
szerelem nélkül így szeretni!?
