Pilinszky János - Van ilyen

 

Cseléd akartam lenni. Van ilyen.
Teríteni és leszedni az asztalt.
Ahogy az áldozat föllépked
és a hóhér lejön a dobogóról.

Most az emelvény fokai között
betűz a nap, és ugyanaz a nap,
mintha senkit se vittek volna fel,
ki nem jött vissza. Csönd akartam lenni
és dobogás. Lépcső közé szorult világ.
Senki és semmi. Hétvégi remény.

Pilinszky János - Gyász

 

 

 

Fogad között fakó panasz,

magányosság vacog,

lakatlan partokat kutatsz,

üres minden tagod,

lezárt vagy, mint a kárhozat,

a homlokod mögött

csak pőre sikoltás maradt

vigasznak, semmi több! 

 

Nem óv a hűtlen értelem,

nem fogja szűk szegély,

csillagcsoportokat terel

a parttalan szeszély

elámuló szivedre: állsz

tünődve és hagyod,

belepjenek, mint sűrű gyász,

a foszló csillagok.

Pilinszky János - Örökkön-örökké

 

 

Pilinszky János- Örökkön örökké

Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,
maradék szemérmem némasága ez,
úgyse hallanád meg, hangot ha adok,
sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.

Tűrök és törődöm engedékenyen:
mint Izsák az atyját, én se kérdezem,
mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,
szófogadó szolga, ami hátra van.

Keserüségemre úgy sincs felelet:
minek adtál ennem, ha nem eleget?
miért vakitottál annyi nappalon,
ha már ragyogásod nem lehet napom?

Halálom után majd örök öleden,
fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,
karjaid közt végre kisírom magam,
csillapíthatatlan sírok hangosan!

Sohase szerettél, nem volt pillanat,
ennem is ha adtál, soha magadat,
örökkön-örökké sírok amiért
annyit dideregtem érted, magamért!

Végeérhetetlen zokogok veled,
ahogy szoritásod egyre hevesebb,
ahogy ölelésem egyre szorosabb,
egyre boldogabb és boldogtalanabb.