E nap megint ellobbant mint a láng,
s ki annyit vártad, éhen és falánk,
hogy habzsolhasd majd tűzét mint a táltos
és belenézz, ahol legfényesebb –
a reggeleknél éhesebben állsz most
s homályba szorul táguló szemed.
Mire vártál megint, te habozó?
A semminek adsz, rossz adakozó,
ha senkitől se kívánsz érte semmit.
S míg csontjaid közt élet és halál
nehéz gyümölcseik titkon kitermik,
szemedbe csak a tettek korma száll.
Pedig milyen lobogás lehetett!
Népek kavartak vad porfelleget,
gyermekek serdültek szilaj regéken,
csókok gyúltak ki sötét sorsokon –
És én, mindennap új világra éhen,
csak a tegnapok ízét morzsolom!
Ó, fújj irhámra, tüzes újhodás!
Étess újjá, mesebeli parázs!
Száguldjak, mint a fény! s azt is feledjem,
hogy ez a nap is csak pernyét hagyott.
– Mit tartod még üszkös végét kezedben?
Ragadd fel a lobogó holnapot!
Fotó: Pinterest mennyfox55
