Kosztolányi Dezső - Méz

 

 

 

A fájdalmam oly érett, mint a méz már
és bölcs és mély és terhes száz titokkal
és minden kincseket magába foglal
és hallgat és vár, sehova se néz már.
Virágtalan bánat. De ez: a minden.
Méz, tiszta méz, méz, mennyei ital,
több mint a föld tűnő virágival,
ambrózia, virágok lelke, kincsem.
Gyümölcs, nektár, melytől üdül a hívő,
minden cukrot magába édesítő.
Én csak röpültem és ezt szüreteltem
kalászos rónán és szőlős hegyekben,
ezt szüreteltem, mert én csak röpültem
és életem nehéz mézzé köpültem,
bánattá, jajjá, könnyé, tiszta mézzé,
egy csonk világban egy fájó egésszé.

Kosztolányi Dezső - Vigyázz

 

Vigyázz.Ez a nagy pillanat.
Egy ember jön feléd, bemutatkozik,
már tárja kezét, most lát legelőször,
rád néz,
és elviszi majd az arcod, a hangod
s őrzi.

Lélek csak az ember a többi
emberek lelkében,
törékeny gondolatokból faragott,
száztitkú, halovány emlék,
mely néha a fellegekig magasul.
Légy méltó e testvér
áhitatos várakozására
s remegjen által a tudat,
hogy most történhet valami,
ami még nem volt,
mióta áll a világ
s Isten kezében se reszketett úgy
sáranyagod, mint most
az ő kezében,
ki megteremt igazán,
fényből, szeretetből,
Ő, a te rokonod,
Ő, a te Urad, Istened.

Nézz rá,
büszkén s alázatosan is,
mint aki megszületett és aki meghal.
Ne félj.
Röpítsd feléje a te életed
s egyedülvalóságod, mely neki
oly idegen,
hogy beleborzong
és megért.
Légy őszinte, tiszta, bátor.

Adj példát.
Szemvillanás csak s kész a bűn
és az örökre tart,
örökre büntet,
öngyilkos haraggal
és összetöri az emlékedet,
téged.

Ne hazudj.
Ne halj meg.
Élj benne.
Ez a nagy pillanat.
Vigyázz.

Kosztolányi Dezső - Este, este...

 

Árnyak ingnak,
és bezárjuk ajtainkat,
figyelünk a kósza neszre,
egy vonatfütty messze-messze.
És a csend jő.
Alszik a homályos éjbe
künn a csengő.
A díván elbújik félve.
Szundít a karosszék.
Álmos a poros kép.
Alszanak a csengetyűk.
Alszanak már mindenütt.
A játékok, a karikahajtók,
a szegény tükör is hallgatag lóg.
Ó, néma csengetyűk.
Az óránk is félve üt.
Alszik a cicánk s a vén szelindek,
föl ne keltsük - csitt - e sok-sok alvót.
Alszanak a régi réz-kilincsek
s alszanak a fáradt, barna ajtók.

Jiménez, Juan Ramón - Sárga tavasz

 

 

Jött április a völgyön által,
sárgulva millió virággal:
a csermelyek hulláma sárga
és az a hegy, a föld, a márga,
sárgák a gyermektemetők,
a kert, ahol pihennek ők.
 

A földgolyó egyszerre sárgult,
mindenhová fényes sugár hullt,
az aranyliliom felett
langy harmat, arany-permeteg,
a sárga rózsákon libegve
megannyi sárga, pici lepke.
 

A fákra föl meg sárga, kúszált,
remegve ingó koszorú szállt,
illat suhant lágyan, mesésen
a friss, aranyló ébredésben.
 

A holtak csontja közt kinyúlva
mozgott az Isten sárga ujja. 

 

(Kosztolányi Dezső fordítása)

 

 

 

 

Április jött, és csupa
sárga minden virága,
sárga a csermely habja,
s a völgy s a domb is sárga,
a holt kisdedek sírkertje
s a gyümölcsös szerelmes lángja.

A nap lecsorgó fénye
vonja a világot sárga mázba:
jaj, az aranyló liliomokon
langy arany harmat csillogása!
és sárga pillangók szállnak
a sárga tearózsákra!

Sárga füzérek kúsznak
mohón a fákra;
a felaranyló, ébredező élet
arany-illatú malasztja hull a tájra.
S a holtak csontjai közt
sárga ujjait isten kitárja.

(András László fordítása)

 

Kosztolányi Dezső - Az alkonyathoz

Szivem szivéből szól a dal
S remegve a homályba hal.
Beléd te pompás, bús borongás,
Mely tört szivünknek álmot ad:
Elérhetetlen, röpke szellem
Ó alkonyat!

Lassan teríted szerteszét
Az éj szagos, kék szőnyegét
S könnyezve véded a kiégett
Fáradt, beteg virágokat.
Te lengve tűnő, jószivű nő
Ó alkonyat!

Lábujjhegyen jössz s vérezőn
Járkálsz a harmatos mezőn
S sötét hajadban olthatatlan
Lobban fel a fény újolag
S hull, hull a szikra árnyaidra
Ó alkonyat!

Halkan kopogsz az ablakon
S kérded, miért nem alhatom.
S én felzokogva fátyolodba
Rejtem könnyázott arcomat
S füledbe súgom, hogy mi bú nyom
Ó alkonyat!

Átfogsz karoddal csendesen
Lecsókolod égő szemem
Éjszínű fátylad csendbe rám csap
S a szenvedésem ellohad.
S csókol, ölelget enyhe csended
Ó alkonyat!


Kép: Yakubu Sika Nader "Twilight Garden", 1907-09, magángyűjtemény

Rainer Maria Rilke - Szerelmes dal

Rainer Maria Rilke - Szerelmes dal

Mint tartsam az én lelkem, hogy ne érjen
a te lelkedhez? Mint emeljem innen
más dolgokhoz fölötted, észrevétlen?
Jaj, csak lehetne a homályba vinnem,
rég elveszett magányba, a sötétben,
hol elhagyottan néma-tompa csend ül
s nem zeng a táj, ha mélyem mélye pendül.

De az, ami megérint téged, engem,
már egybefog veled s titkom kizengem,
a két iker húr egy hangot fuval.
Milyen hangszerre vonták szíveinket?
S milyen játékos tart kezébe minket?
Ó, égi dal.

(Kosztolányi Dezső fordítása)