Welker Ervin - A város horpaszán

1.
Lúdbőrös az ég - csillagos
Hol a boldogság mostanában?
Ragad a sötét, mint a kosz.
hideg melenget, mint az áram.

Tíz újjam között átcsurog,
mint esték rácsán én, a nappal.
Ha teste nem véd, mint burok,
vadászhálóként sem marasztal.

Hátamhoz nő, (már fásulok)
hordozható kis asztal-éjem.
Összemaszatolt hit-szurok,
szobák mélye nem tart meg mégsem.

Vetődj, vetődj meg éjszakám!
Terülj terülj az éjszakára!
Soká megbírt ez éj magán,
kinek-kinek meglett a kára.

Alaktalan csomó vagyok,
a város horpaszán melenget.
Szemem fárad. A fény dadog,
s mindig mélyebb tárnákba enged.

2.

Borostás az ég - szúr a reggel.
Hiteget a nap a meleggel.
Előmásznak az éjlakók.

Nem is készül már róluk lista.
Rendőr rángat a létre vissza.
Iszonyodva néznek a jók.

Útszéleken lökdös a nappal.
Tekintet vág közénk
-csak lappal.

Csöndben oszlik a tüntetés.

Immunrendszer lökte ki mindünk.
Másba s másképp hittünk, ha hittünk.

Színes dérként lep a penész.                                                                        

                                                       

Lassan feltöltődik a város.

Már minden érintés halálos.                                                         

Az ráz, kihez még van közöm.

Semmire való napba kezdtünk.                                                        

Egyre átlátszóbb a test a testünk.

Árnyékunk, az is elköszön.

                                                        

Kosztolányi Dezső - Este, este...

 

Árnyak ingnak,
és bezárjuk ajtainkat,
figyelünk a kósza neszre,
egy vonatfütty messze-messze.
És a csend jő.
Alszik a homályos éjbe
künn a csengő.
A díván elbújik félve.
Szundít a karosszék.
Álmos a poros kép.
Alszanak a csengetyűk.
Alszanak már mindenütt.
A játékok, a karikahajtók,
a szegény tükör is hallgatag lóg.
Ó, néma csengetyűk.
Az óránk is félve üt.
Alszik a cicánk s a vén szelindek,
föl ne keltsük - csitt - e sok-sok alvót.
Alszanak a régi réz-kilincsek
s alszanak a fáradt, barna ajtók.

Ágai Ágnes - A titkokat az ujjamnak mondom el

Én mindig először megszagolom a könyvet,
beszívom a képeket és a betűket,
aztán úgy érzem: én vagyok a mese,
és a könyv az olvasó.
Maradj, fogd a kezem,
ülj az ágyam szélére, mesélj!
Ha lerúgom a paplant,
takarj be, simogasd meg az arcom,
és ha elalszom, akkor se hagyj el.
Múltkor azt álmodtam, hogy
léggömbök nyílnak a fűben.
Leszakítottam őket,
és elpukkadtak.
Sírtam. De színes könnyeket.
Hogyha zene szól,
vagy ha a meleg fürdőkádban ülök,
úgy borzongok, mintha fáznék.
Legjobb lenne a fürdőkádat
színültig megtölteni zenével,
és búvárruhában elmerülni benne.

Balla Zsófia - Este

Jó volna, ha elaltatnál engem,
s elmondanám, mit csak Istennek szoktam.
Egy kicsit elszomorítanálak,
ha megtudnád, hogy van már egy halottam.

Néznéd, ahogy elalszom,
s hogy közben nem mosolygok,
hallgatnád, hogy a blúzomon
halkan nőnek a bolyhok.

Simogatnád a hajam,
kezed merítnéd bele,
és sötétlő rajzomra
egy kis hűvösség ömlene.

Kinyiffant nyelvvel lóg a köd,
kint egy ág dühvel imbolyog,
s kupacba gyűl a finom hallgatás
mint a ruhán a lelkes, lágy molyok.

Bella István - Veled szemben

Sötétedik, úgy tesz, mintha aludna,
behúnyja szemét, de csak magába mélyed,             
az ég és a folyó, úgy néz egymásra vissza,    
mint ahogy én szoktalak magamban nézni téged

mikor még este se volt, csak a nagy, sárgaréz kupakos
nagy öngyújtók csattogtak szanaszéjjel,
mert mentek hazafelé a megfáradt nappalok,
vállukon fényesre csiszolt, egyenes nyelű fénnyel,

mikor még este se volt, csak a neoncséphadarók
surrogtak a város fölött, és – szem a szemre –
úgy perdült ki a homály zsákjából a fény, mint egykor a lazsnakok
szájából a mag; fénytörek, homálypelyva terült a kövezetre,

s még nem volt este bennem, a falnak vetve hátam
még veled szemben ültem, s hallgattam, hogyan reccsen
a fatörzseken a kéreg, s behunyt szemmel is láttam,
hogy vándorol a hold fáradt, kéklő eredben.

Hajnal Anna – Ma

Ez ma a béke napja volt
s a málnaízű csendé,
a nap ma egész nap sütött
s az est most hűvős szentély.

Szívem ma csak a magamé,
s egyedül lenni a legszebb,
pillám alvó sásain
elálmosul a könnycsepp.

Somlyó György - Este

E nap megint ellobbant mint a láng,
s ki annyit vártad, éhen és falánk,
hogy habzsolhasd majd tűzét mint a táltos
és belenézz, ahol legfényesebb –
a reggeleknél éhesebben állsz most
s homályba szorul táguló szemed.

Mire vártál megint, te habozó?
A semminek adsz, rossz adakozó,
ha senkitől se kívánsz érte semmit.
S míg csontjaid közt élet és halál
nehéz gyümölcseik titkon kitermik,
szemedbe csak a tettek korma száll.

Pedig milyen lobogás lehetett!
Népek kavartak vad porfelleget,
gyermekek serdültek szilaj regéken,
csókok gyúltak ki sötét sorsokon –
És én, mindennap új világra éhen,
csak a tegnapok ízét morzsolom!

Ó, fújj irhámra, tüzes újhodás!
Étess újjá, mesebeli parázs!
Száguldjak, mint a fény! s azt is feledjem,
hogy ez a nap is csak pernyét hagyott.
– Mit tartod még üszkös végét kezedben?
Ragadd fel a lobogó holnapot!

Fotó: Pinterest mennyfox55

Kálnoky László - A látogató

Te közelítesz-e hozzám, vagy én
botorkálok ügyetlenül feléd, ki tudja?
Lépéseket jelez halk ropogással
a kavicsos út. Szél motoszkál
a lepattogzott zöldű zsalugáteren.
Irtózik az odabenn lakó
elmúlni dolgavégezetlen.
Pedig a bútorok, porlepte tárgyak,
az elmosatlan poharak, edények,
mint valami alkalmi vérpad
sivár kellékei…

Mutasd, hóhér, mutasd időtlen arcod,
mutasd palaszürke csillagaid
tompa fényét a hamusivatagban,
ahol úr vagy, mielőtt letarolnál
pallosoddal, akár az őszi kertet,
hol dérlepte gyümölcsök dideregnek
hajnal felé…

Kosztolányi Dezső - Az alkonyathoz

Szivem szivéből szól a dal
S remegve a homályba hal.
Beléd te pompás, bús borongás,
Mely tört szivünknek álmot ad:
Elérhetetlen, röpke szellem
Ó alkonyat!

Lassan teríted szerteszét
Az éj szagos, kék szőnyegét
S könnyezve véded a kiégett
Fáradt, beteg virágokat.
Te lengve tűnő, jószivű nő
Ó alkonyat!

Lábujjhegyen jössz s vérezőn
Járkálsz a harmatos mezőn
S sötét hajadban olthatatlan
Lobban fel a fény újolag
S hull, hull a szikra árnyaidra
Ó alkonyat!

Halkan kopogsz az ablakon
S kérded, miért nem alhatom.
S én felzokogva fátyolodba
Rejtem könnyázott arcomat
S füledbe súgom, hogy mi bú nyom
Ó alkonyat!

Átfogsz karoddal csendesen
Lecsókolod égő szemem
Éjszínű fátylad csendbe rám csap
S a szenvedésem ellohad.
S csókol, ölelget enyhe csended
Ó alkonyat!


Kép: Yakubu Sika Nader "Twilight Garden", 1907-09, magángyűjtemény