Balla Zsófia - Ahol a másik véget ér

 

Ahol valaki véget ér,
Odáig jut el a tenyér,
Köztük hajszálnyi fal, a mész,
melyet nem törhet át a kéz,

Az érintés át nem hatol,
lecsúszik a zárt bőrfalon;
hol lét a rég-megéltbe fagy,
kéz meg nem tart, magadra hagy;

Olyan leszel akár a párduc,
levelek közt rohanva átjutsz,
a bőrödön csak égnek a boldog
érintések, szavak, a foltok.

 

Fotó: Jeen Na

Balla Zsófia - Spirál

 

A Dunán egy hajóból
fény orgonál zuhog
Csak mondogatod nékem
a kirelejzumot

Az eső szétnyílt érted
én paskolom a térded
fojtós villámot nyeltem
minden szóra ügyeltem

Mindig tárgy voltam fényes
márvány korall ezüsttál
Te megfürödtél bennem
magadtól messze toltál

Édes öcsém vagy bátyám
Te sem tudod még más sem
lapoztam pöndör kártyán
az arcmásod kerestem

Magad ha bekeríted
Félelmed kiteríted
Óvatosan szeretlek
Szívem mélyére vetlek

Balla Zsófia - Bádog Krisztus

Emeric Mercier:
Hét Jézus-fej.

 

Bevezetés 

Hogy zöld vagyok,

nem kell szó szerint venni,

csak a fájdalom

penészként ütött ki rajtam.

A turistáknak azt mondom, 

hogy a szegek

csak csiklintják a talpam. 

Igaz, lemondó az arcom,

mert a fény, ha rossz vagyok,

leint még,

de hullni kezd az eső,

ha beleporlok a szélbe,

hogy egy kis vizet innék. 

Nyög alattam a gerenda,

egymást támogatják

a véres kavicsszemcsék.

Aki magasba ér, mondja el,

hogy nekem még

júdáspénzen utazik a szerencsém.

I

Ez nem én vagyok,

a vérem nem száradhat

pont rajtam,

belőlem csak fekete nyugalom

ömölhetett a földre,

tátott szájakba bújt,

hogy mit se halljak. 

II

Itt lenni,

ez már a magasság!

Lábam alá vörös tócsa terül.

E vérszemmel

bámulok a száraz partba,

tüskével

vért karcolok a Napra,

szeretném őt, 

csak hagyna már egyedül. 

III

Szépen lenézek

mosolytalan arccal,

fejem alázatos kalász.

Növekedtem sokáig,

hogy ilyen magasra jussak,

hogy kenyér legyek.

A testem barmok alatt lesz alom.

De belém száradt a szerelem.

Szememből pereg az unalom. 

IV

Már látom,

jaj, látom

hangtalanságom,

jaj, szörnyű ez a kiáltás,

mely puhán lebeg hajban,

szakállban,

csak kiáltani kéne

akarom!

Ó, Áruló, Te,

kőszínű dárdás,

mézszínű hárfás!

Kihörgöm,

kiszakítom:

elárultatnám magam

még egyszer! 

V

Mit néztek rám, ti,

kik vagytok a feszülés,

vagytok halántékomon a rozsda!

Ne sajnáltassátok magatok

bámész vigyorok,

fából készült térdekre rogyva,

mert ropog alattatok a földkéreg,

lángokban áll fejeteken a haj,

mindig itt vagytok:

ma, tegnap, tavaly,

de én soha semmit se kérek. 

VI

Süllyedek,

csak a fülem dereng még,

szakállamon felkúszik

a halál.

Kifordítja szemem,

s a számba ül,

hogy elsuttoghassa:

nem gondolta, hogy

itt talál. 

VII

Kiütköztem foltként

a világ testén,

nem tudható, hogy

csóknak vagy korbácsnak

vagyok-e nyoma,

de kihülök lassan,

s a világ

összeszorított számat

tüzes vassal

rajzolta fel magára. 

Balla Zsófia - Este

Jó volna, ha elaltatnál engem,
s elmondanám, mit csak Istennek szoktam.
Egy kicsit elszomorítanálak,
ha megtudnád, hogy van már egy halottam.

Néznéd, ahogy elalszom,
s hogy közben nem mosolygok,
hallgatnád, hogy a blúzomon
halkan nőnek a bolyhok.

Simogatnád a hajam,
kezed merítnéd bele,
és sötétlő rajzomra
egy kis hűvösség ömlene.

Kinyiffant nyelvvel lóg a köd,
kint egy ág dühvel imbolyog,
s kupacba gyűl a finom hallgatás
mint a ruhán a lelkes, lágy molyok.