Balla Zsófia - Bádog Krisztus

Emeric Mercier:
Hét Jézus-fej.

 

Bevezetés 

Hogy zöld vagyok,

nem kell szó szerint venni,

csak a fájdalom

penészként ütött ki rajtam.

A turistáknak azt mondom, 

hogy a szegek

csak csiklintják a talpam. 

Igaz, lemondó az arcom,

mert a fény, ha rossz vagyok,

leint még,

de hullni kezd az eső,

ha beleporlok a szélbe,

hogy egy kis vizet innék. 

Nyög alattam a gerenda,

egymást támogatják

a véres kavicsszemcsék.

Aki magasba ér, mondja el,

hogy nekem még

júdáspénzen utazik a szerencsém.

I

Ez nem én vagyok,

a vérem nem száradhat

pont rajtam,

belőlem csak fekete nyugalom

ömölhetett a földre,

tátott szájakba bújt,

hogy mit se halljak. 

II

Itt lenni,

ez már a magasság!

Lábam alá vörös tócsa terül.

E vérszemmel

bámulok a száraz partba,

tüskével

vért karcolok a Napra,

szeretném őt, 

csak hagyna már egyedül. 

III

Szépen lenézek

mosolytalan arccal,

fejem alázatos kalász.

Növekedtem sokáig,

hogy ilyen magasra jussak,

hogy kenyér legyek.

A testem barmok alatt lesz alom.

De belém száradt a szerelem.

Szememből pereg az unalom. 

IV

Már látom,

jaj, látom

hangtalanságom,

jaj, szörnyű ez a kiáltás,

mely puhán lebeg hajban,

szakállban,

csak kiáltani kéne

akarom!

Ó, Áruló, Te,

kőszínű dárdás,

mézszínű hárfás!

Kihörgöm,

kiszakítom:

elárultatnám magam

még egyszer! 

V

Mit néztek rám, ti,

kik vagytok a feszülés,

vagytok halántékomon a rozsda!

Ne sajnáltassátok magatok

bámész vigyorok,

fából készült térdekre rogyva,

mert ropog alattatok a földkéreg,

lángokban áll fejeteken a haj,

mindig itt vagytok:

ma, tegnap, tavaly,

de én soha semmit se kérek. 

VI

Süllyedek,

csak a fülem dereng még,

szakállamon felkúszik

a halál.

Kifordítja szemem,

s a számba ül,

hogy elsuttoghassa:

nem gondolta, hogy

itt talál. 

VII

Kiütköztem foltként

a világ testén,

nem tudható, hogy

csóknak vagy korbácsnak

vagyok-e nyoma,

de kihülök lassan,

s a világ

összeszorított számat

tüzes vassal

rajzolta fel magára.