"Éjjel, amíg aludtam, történt valami: vége a nyárnak. Felébredek,
hallgatom a szelet, nézem a sötétbarna lombot az ablak előtt, s nem
érzek semmiféle őszi bánatot. Örülök, hogy vége a nyárnak. Örülök, hogy
nem hozott semmit. Örülök, hogy nem tántorodtam meg a boldogtalanságba
vetett hitemben. Örülök, hogy nincsenek többé illúzióim a megoldásról.
Tessék, ősz, rajta! – gondolom. Rakd ki kellékeidet, ereszd le avas
zsinórpadlásodról avítt színfalaidat, hullass lombot, nyögesd szeleidet,
átkozz és temess!
Üdvözöllek, tél és pusztulás hírnöke.
Nem védekezem.
Beleegyezem. Várlak."
Holnap lesz a nyári napforduló napja. Eleink ilyenkor előző este a régi tüzeket a szertűzhöz vitték, ahol eloltották azt. …
„Pedig bizony itt van az ótűzoltó, újtűzgyújtó ünnep, s olyankor az ifjú leventékre erős hivatal vár.
Az éjszakai csillaghullást az egész vidék népe ébren alvó szemmel
lesi kinn a mezőn, s reggel, mikor a Bálványosvár falain megfújják a
horkázok a hosszú kürtöket, siet fel minden nép a körül levő
helységekből, a pásztorkunyhókból Bálványos alá. Ott van egy sík
csapinós hegyoldalban a tűzhalom, ahol apáink áldoztak, ők is oda
sietnek. Minden asszony elhozza magával a tűzhelyén tegnapról megmaradt
parazsat fazékban, a férfiak száraz rőzsekötegeket, a lányok kilencféle
füvet és virágot. Otthon minden tüzet eloltottak, egy égő parázsnak nem
szabad maradni a háznál, mert az veszedelmet hozna.
A várból az első hajnalhasadásra lejönnek a hatalmasak a
tűzhalomhoz. A rabonbán fiaival, a táltos, a horkáz, a gyula, a
billogos, a perestoldó, a garaboncok, a fegyveres vitézekkel. A tűzhalom
két oldalán fehér lapos kövek vannak sorba rakva, azokon az öregek
telepesznek le, keletről a férfiak, nyugatról az asszonyok.
Ott az asszonyok mind kiürítik a tűzhalomra a fazekaikban hozott
parazsat, s azt a gyula, egy illatos füvekből készült pemetével tiszta
forrásvizet fecskendezve a tűzre, mind eloltogatja. A tűzoltás alatt nem
szabad beszélni. Így kell akkor tenni, mikor az eleven parázs hideg,
holt szénné átválik. Mi lenne az emberből, ha isten nem adna több tüzet?
Ezen jó elkomorodni! Sok öregasszonynak könny szökik a szemébe, mikor
tűzhelye utolsó parazsát kioltani látja: azt az ismerős jó szellemet,
aki mindennapi perlekedő társa volt. Mert a tuhudunok a tüzet a
pestesben kialudni soha nem engedik. Aki a szomszédba megy kölcsön-kérni
tüzet, boszorkányhírbe jut; acéllal, kovával tüzet gerjeszteni
keresztyének szokása; a tűzimádónál ez az Isten megcsúfolása volna.
Mikor a tűzoltás áldozatának vége, akkor előhoznak egy nagy
fakereket. Annak a küllői kilencféle fából készültek. Ennek a keréknek
az agyán egy hosszú kőrisfa rudat tolnak keresztül; ezt kell két szűz
legénynek addig dörzsölni a kerék agyán át, míg az meggyulladt tőle, így
támad az új tűz.”
"…a világ dolgai nem csak vannak, léteznek, hanem jelentenek is
valamit, van értelmük, rezgést váltanak ki bennünk, amit néha elsőre nem
igazán értünk…
Amikor jelképes értelemben látjuk az életet, akkor az érzelmi
részvétel és az értelem a fontos. A világ ekkor nem csak úgy van, hanem
kapcsolatba lépünk vele és jelentést adunk neki. Nem csak a külvilág
létezik, hanem a belső világ is – és a kettő kölcsönhatásban áll
egymással….
A jelképben a világ beszél hozzánk, minden alakjában, ami valaha volt…..
A hétköznapokban átélt jelentős tapasztalatokat is szemlélhetjük
jelképes vonatkozásban. Sokszor önkéntelenül is ezt tesszük: ha
félholdat látunk, vannak, akiknek Mathias Claudius Esti dala jut eszükbe
róla:
Látjátok ott a holdat? Felét bár árny takarja, mégis kerek és szép.
Ha jelképként értelmezzük a világot és azt, ami velünk történik,
akkor rezonanciában vagyunk a világgal. Összekapcsolódunk azzal a
kérdéssel, hogy mit látunk benne, de azokkal is, hogy mit jelentenek a
tapasztalatok a saját életünkre nézve, vajon létfontosságúak-e, vajon
általuk jobban megértjük-e magunkat vagy adnak-e biztonságot az életben?
A versek a maguk tömör nyelvezetében újfajta módon kötik össze
egymással a hétköznapi szavakat: befelé irányítják a pillantást,
vágyakat képesek feltárni és eddig elnyomott érzelmeket elevenítenek
meg. Ulla Hahn ezt írja:
„A szórakoztatóipar az embertől el, kifelé irányítja a
tekintetet. Arra szolgál, hogy szétszórja az embert. A vers befelé
fordítja a pillantást. Egy vershez egy egész, összeszedett emberre van
szükség. Magába szállhat, szünetet tarthat.”
Juan Ramon Ramirez (Jiménez valószínűleg elírás történt) verssorai jól példázzák, hogyan alakul ki a rezonancia:
A mai bőség
a holnap virágzó ága.
A lelkem visszaadja a világot a világnak,
ahogyan azt a lelkem látja.
"Áldozó csütörtökön, s holdudvarában szinte hallható a növekedés:
fecseg, locsog, cserfel a fa, a fű, a határ, a bogár, a madár az ember;
nyüzsög, nyüstöl a mindenek vér-kedve, s a nagy akarás a küzdelmet, a
verekedést is hozza. Ki ki akaratlanul is árnyékot ad a lustábban
nyújtózkodónak, elnyomja-lopja életét .
A Fönt leköltözik, e verekedésében is kamaszos szűzi óhajtásba a
Paradicsom valós a földi tereken: együtt van itt aki még zsenge
alig-növény, azzal, aki már virágzó csupapompa, s némelyek érett
gyümölcsüket kínálják már…"
"S ha Te is egyszer-másszor szomorú leszel, s hasztalanul jársz-kelsz az
emberek között, a szomorúságodon nem segít senki, és úgy érzed, mintha
valami nagy-nagy súly ülne a lelkeden, és napról napra jobban
belefáradsz, s talán már azt is hiszed, hogy nem bírod tovább: egy este
szökj le titokban a tóhoz. (…)
Ha szomorúságoddal a tó partján megállsz: olyan kék lesz a víz, mint
még sohase volt. A legcsöndesebb szellő indulását meghallhatod, akkora
lesz a csend, s ameddig ér a nádas: minden nádszál csak neked muzsikál
akkor. (…)
Hunyd be a szemed, ha látásod már nagyon gyönge lesz, akkor és
egyszeribe látni fogod a madarak táncát bent a tocsogóban. És akkor,
azon a csöndes estén maga a tó mesél neked tovább, folytatja ott, ahol
én abbahagytam.
És akkor a csöndes estén,
Te elfelejted, egészen biztosan elfelejted, hogy szomorú voltál."
„…De mi van akkor, amikor csak egy apró kellemetlenséget érzékelünk
legbelül? Túllépünk rajta vagy időt szánunk arra, hogy odafigyeljünk rá,
érzékeljük az állapotunkat, hagyjuk szárnyalni a fantáziánkat vele
kapcsolatban? Talán ez alkalommal kevésbé a félelem, inkább a szégyen
okozza a gondot. Minél differenciáltabban tanuljuk meg felfogni, és
érzésekké alakítani az érzelmeinket, az emócióinkat, annál jobban tudjuk
kezelni saját magunkat és másokat is egy-egy szociális helyzetben. ”*
❇ ❇ ❇ ❇ ❇
„A betegség nem véletlen az úton, hanem maga az út, amelyben az ember
a teljesség felé közelít. Mennél tudatosabban szemléljük ezt az utat,
annál inkább betölti célját. ”**
„Ahhoz, hogy az ember ne váljék tömegemberré, egy lélek nélküli
csordaállattá, amelyet már csak a pánik és mohóság vezet, tudatosan
védekeznie kell a tömegpszichével szemben, mert különben elvész a lelke,
amelyet az emberi kapcsolat éltet. Azaz emberi kapcsolataink a
lelkünket éltető erő.”
✿ ✿ ✿
„Mint az élet balzsama, olyan a jó barát” Sirák fia könyve 6:5-17
A májusi természet színeivel, illatával, hangjaival, gyors
változásaival, mozgásával elkápráztatja az embert. Csábítása révén
mindent elkövet, hogy a „misterium conjunctions”, vagyis a misztikus
egyesülés létrejöhessen.
„A Szent Menyegzőben egy isten és egy istennő talál egymásra, és
amikor egyesülnek a szerelemben, egyesül az Ég és a Föld is. Ennek az
egyesülésnek a szimbóluma, hogy kizöldül a természet, új erőre kap az
élet, kitavaszodik.” (Verena Kast)
A két minőségből új születik.
A természetben ég és föld násza zajlik, a férfi és a női minőség
egyaránt érvényesül. Az emberi lélekben a szerelem érzése kapcsolódik a
májushoz. Az időszak tanítása:
egyesülés-szétválás egymásba öltése a fejlődés útja.
“A virágot a lélek szedi. A virág az egyetlen kép a földön, amiben a
lélek önmagára ismer. Gyökerem a sötétben van, s a fény felé
növök………. Hogy a virág lénye mi, nem tudom és nem fogom megtudni talán
soha. De amikor virágot szedek tudom, hogy virággá változom és ez olyan
mintha lelkem felszívná testemet, anyagtalan illattá és szépséggé
válnék…. Virágot szedni annyi mint virágozni, s ez annyi, mint átmenni
egy kapun az ismeretlenbe.”
„NE CSODÁLKOZZ, HA MÁST NEM NÉZEK SOHASEM: NAPOMRA VETEM CSAK FOLYTON TEKINTETEM.”
ANGELUS SILESIUS
„A kikelet felfoghatatlan varázslat, amely alól senki nem vonhatja ki
magát; a nagy ébredés ideje ez. (…). A rakoncátlan tavaszi szél
messzire kergeti a téli sötétséget, s világosságot fúj szerteszét. A
tetszhalott természet a napfény első csókjától feleszmél, sápadt arca
halvány pírt kap, és bátortalanul ébredezik. Télen megfagyott és
beszűkült erei kiengednek, meglassult vérkeringése felpezsdül, és minden
mozgásba lendül. Áradnak a vizek, duzzadnak a rügyek, harsognak a
színek. Az addig hűvös, szenvtelen levegőt illatok izgatják, a csöndet
hangok tarkítják. A világ szíve meglágyul és felmelegszik, s a fagyott,
merev föld is oldódni kezd, és ölében már új élet bizsereg.”
„Minél több történetet ismerünk meg az olvasás által, annál több
rálátásunk van az emberi életre és az emberi cselekvésmódokra, annál
több választási lehetőségünk van a saját életünkre nézve, és persze
annál több lehetőségünk arra, hogy beleérezzük magunkat más helyzetébe.
Röviden: empatikusak vagyunk. Ennek az az első feltétele, hogy úgy éljük
meg a történeteket, hogy azonosulni is tudjunk velük. Ehhez is időre
van szükség.”
„Amikor szerelmesek vagyunk, igazán akkor értjük
meg, mit jelent rezonanciában lenni egy másik emberrel, együtt rezegni
vele. Mindent felfogunk a másikból, érdekes lesz számunkra, mindenre
választ találunk, nem csak abban, amit átélünk, hanem a kifejezésekben
is. Ez a boldogító érzés, hogy tetszünk egymásnak, a mély együtt rezgés
egy másik emberrel ugyanazokkal az érzelmekkel – legalábbis így éljük
meg – jelenti azt az állapotot, hogy szerelmesek vagyunk, és ez adja azt
az érzést, hogy egyek vagyunk a másikkal – és ez az "egynek lenni”
érzés az egész világra is kiterjed. Ilyenkor az egész világot át tudnánk
ölelni. Ez tulajdonképpen egy misztikus állapot. (…)
Ha két ember között, akik ráhangolódtak egymásra, tartós a
kapcsolat, akkor ebből az állandó együtt-rezonálásból egy kapcsolatén
jön létre."
"Hidd el, nincs mindig szükséged egy jól kidolgozott tervre.
Néha mindössze csupán ennyire lenne szükséged:
végy egy mély levegőt, bízz, higgy, majd engedd el (…), s figyeld, mi történik.
Olykor a nehéz dolgok is rendeződni kezdenek maguktól. Mikor már azt
hinnéd, nincs tovább; állj meg, lélegezz, mosolyogj, emlékeztesd magad,
hogy korábban is hitted már egy helyzetről, hogy menthetetlen, mégis
sikerrel jártál – tégy így, s az élet hirtelen egy teljesen új utat tár
fel előtted. Bízz!"
"…szeretem, amikor valami hosszan tart. Leginkább azt, ami tartós és
mégis változik, mint a tenger: mindig ugyanaz és mégis mindig más.
Ugyanazok a hullámok , ugyanaz a víz – de a fénnyel és az időjárással
együtt mindig más arcát mutatja, újra és újra egy más köntösben
láthatom. Szeretem a ritmusokat a zenében, az életben – akkor is, ha
mindig ugyanaz ismétlődik. Mindkettő fontos számomra, a változás is és
az állandóság is. Ám úgy tűnik, most pont a tartósság van veszélyben(…)
mindig minden egyre gyorsabb lesz(…)
A felgyorsulással együtt ott van az egyre nagyobb hatékonyság iránti igény mind külső, mind a belső világban(..)
Pszichésen is gyorsan meg kell birkóznunk a különféle zavarokkal.
Emellett úgy tűnik, fennáll a veszélye annak, hogy a kedélyességgel
együtt a lelkület is az élet peremére szorul.(…)
Folyamatosan újra meg kell keresnünk saját belső világunk szükségletei és a külvilág követelményei közötti egyensúlyt…
Részlet Verena Kast - A léleknek idő kell című könyvéből
"Valahányszor érintkezésbe kerülünk a természettel,
tiszták leszünk. A vadak nem piszkosak – csak mi vagyunk azok. A
domesztikált állatok piszkosak, de a vadon élő állatok sohasem azok. Az
olyan anyag, amely nem a maga helyén van, piszok. A túlságosan sok
civilizáció által bepiszkolódott emberek sétálnak egyet az erdőben vagy
fürdenek a tengerben. Racionalizálhatják ezt így vagy úgy, de a
valóságban lerázzák bilincseiket, és megengedik a természetnek, hogy
megérintse őket. Ez megtörténhet belülről is, kívülről is.
Ha az erdőben sétálunk és leheveredünk a fűbe, vagy fürdünk a
tengerben, ez kívülről jön; ha lemerülünk a tudattalanba vagy álmok
révén kerülünk magunkkal kontaktusba, belülről érint meg bennünket a
természet, és ez ugyanaz: a dolgok ismét rendbe jönnek."
„A személyiség az élet során a nehezen értelmezhető, sőt
értelmezhetetlen csíraállapotból fejlődik ki, és csak a tetteink alapján
válik láthatóvá, hogy kik is vagyunk.
Olyanok vagyunk, mint a Nap, amely táplálja a földi életet, és
mindenféle szépet, ritkát és rosszat szül; olyanok vagyunk, mint az
anyák akik ismeretlen boldogságot és szenvedést hordoznak a méhükben.
Először nem tudjuk, hogy milyen jó vagy rossz tettek, milyen sors,
milyen jó vagy milyen rossz rejtőzik bennünk; és csak ősszel látszik
majd, hogy milyen volt a tavaszi vetés, és csak este látszik meg
valójában, ami reggel kezdődött.”
Részlet C.G. Jung: A személyiség fejlődés című könyvéből
Kakukk és pacsirtaszólaltató nap (április 14, Tibor nap)
A pacsirta a kint és a fönt, a kakukk a bent és a lent erejét idézi meg.
"Ezen a napon országszerte gyerekek szaladtak ki a mezőre és az
erdőszélre, hogy meghallgassák a „se nem kicsi, se nem nagy madár, aki
éppen akkora, hogy az eget a földdel összekötheti”, a pacsirta első
énekét, hogy lelkük égbe-repülve erősödjék; s az erdő madarától a
kakukktól kérdezzék: „hány évig élek még”.
A pacsirta a kint és a fönt, a kakukk a bent és a lent erejét idézi meg.
"Mondjam-e még, amidőn az arany nap a föld üregébe
Űzi a tél hidegét és nyár tüze lángol az égen:
Rengeteget-rétet beröpülnek a méhek azonnal,
S megszíván a virág bíbor kelyhét, a vizekre
Inni lelibbennek. Sosem értettem, mily örömtől
Fűtve, szülötteik így etetik, míg mesteri módon
Friss viasz-ágyakat és lépes mézet remekelnek."
Publius Vergilius Maro - Georgica részlet a 4.eklogából
⚘ ⚘ ⚘
Tavasz beköszöntével, a téli nyugvás után szárnyra kelnek ismét a
méhek. A nagyböjt idejében kitakarítják a kaptárat, – ez a megtisztulás
ideje-, majd felkészülnek az új ivadékok érkezésére. A méheket évezredek
óta tisztelet övezi. Nemcsak mézükért, viaszukért, hanem
szervezettségük és szorgalmuk okán is nagyra becsülték őket.
Epheszoszban az anyaistennőt „Nagy Méh” néven tisztelték. Később a
tavaszi istennők háziállata lett, s a keresztény kalendáriumban is
tavaszjelképnek tekintik.
Milánói Szent Ambrust méhkaptárral ábrázolják, mivel legendája
szerint már a bölcsőben méhraj szállott az ajkára annak előjeleként,
hogy nagy szónok lesz belőle. Szónoki képességén kívül azért is
kiérdemelte e jelvényt, mert tavasszal, 397 április 4-én „szenttült
meg”.
(Forrás: Jankovics Marcell. Jelkép kalendárium)
⚘ ⚘ ⚘
A méh az átalakításnak is a szimbóluma, ahogyan a virágport mézzé,
folyékony arannyá képes változtatni. A méz az „istenek tápláléka”, a
növényekben tárolt Nap esszenciája.
A piciny méhekhez hasonló hatalmas szorgalommal, kitartással és jövőbe vetett hittel az ember is képes fejlődni és átalakulni.
Figyeljük és kövessük a méheket! Április kirobbanó energiájával megadja mindehhez a lehetőséget!
