A szerelem majd egyszer elmúlik,
a rabszolgának is díszére váló
alázat és a vele együtt járó
szenvedés. A lázat, ami ágynak
döntött, s dacolt hideg borogatással,
csillapítókkal, esténként sem érzed,
s a nemtörődöm rándításra eddig
merev vállízület lazulni kezd.
Lábujjhegyen, reggel, hogy fel ne ébreszd,
nem óvakodsz ki feltenni a kávét,
ha késve jön, nem bámulod az órát,
és nem fülelsz féltékenyen, kivel
beszél, ha hívják, s este nem sietsz
haza, ha másik férfi mosolyog rád.
Így minden könnyű, minden kellemes,
nincs miért sírnod, gyomrodból a görcs
felszívódik, s a kiszolgáltatott vágy
leszárad rólad, akár a szemölcs.
Amit feladtál érte, visszaszerzed
apránként, s többet vissza már nem sírod
azt az eszetlen összeolvadást,
óvod magad, mint fényüket a termek,
tudod, hol kezdődsz, tudod, hol van véged,
s a napról napra növő ürességet
csak valami más számlájára írod.
