Mert már nincsen Hold,
se szuper, se semmilyen.
Csak ez a rohadt nagy csönd van,
a hiány, a hiány, a hiány.
Üvölthetek bele az éjbe, a hajnalba,
a délbe, csak torkom reked,
szívem reped, gyomrom remeg,
kétségbeesett dühöm tombol.
Roskadva fáradok szét,
görcsösen markolva a reményt,
simogatom buta kis fejem,
a csönd az még nem a "Nem".
Higanyként terül bennem az igazság,
a fáradás vigasztal,
az erőtlenség a barátom,
a túlélés piruláját dugja nyelvem alá.
Percekre nyugszom,
holnap minden kezdődik elölről.
Mikor fog meggyógyítani az idő,
könyörgöm?
