Most gyűjtsd a fényt. Magas hegyekre menj,
ahol kékebb és ragyogóbb a menny.
A lelkedet csűr-szélességre tárd
és kéve-számra szedd a napsugárt.
Azt is, amit a nap búcsúzva ont,
ha arany küllőt vet a horizont,
s ott is, hol késő délutánokon
még megragyog fémsárga lombokon.
Sietni kell. Egy nap leszáll a köd
és szűkre fogja szemhatár-köröd.
S egy éj is jön, mely csillagfényt sem ad,
s évmilliókig nem lesz sugarad.
Hát itt vagyok, itt vagyok újra,
félmeztelen.
Jeges novemberi szél fújja,
szítja szívem.
Nem tudok mást, pusztulok, bomlok,
már szaga van
gondolataimnak, mit mondok
hajléktalan.
Beérném én már, kitaszítva,
akárkivel.
Bordáiba, meleg barlangba
búna szívem.
Jó volna, amíg tart a tél,
medvék, vadak
módján kitelelni az éj
szíve alatt.
Jó volna, amíg künn a föld
zúg, hánytorog,
hinni, a világ anyaöl.
S még nem vagyok.
Fotó: Dodek Veronika
"Éjjel, amíg aludtam, történt valami: vége a nyárnak. Felébredek,
hallgatom a szelet, nézem a sötétbarna lombot az ablak előtt, s nem
érzek semmiféle őszi bánatot. Örülök, hogy vége a nyárnak. Örülök, hogy
nem hozott semmit. Örülök, hogy nem tántorodtam meg a boldogtalanságba
vetett hitemben. Örülök, hogy nincsenek többé illúzióim a megoldásról.
Tessék, ősz, rajta! – gondolom. Rakd ki kellékeidet, ereszd le avas
zsinórpadlásodról avítt színfalaidat, hullass lombot, nyögesd szeleidet,
átkozz és temess!
Üdvözöllek, tél és pusztulás hírnöke.
Nem védekezem.
Beleegyezem. Várlak."
Kép: Andy Goldsworthy
