Szabolcsi Erzsébet - Dúdolva

Szerettem, szerettem,
dalolva lebegtem,
estéken, reggelen
vágyódva remegtem,
mikor szavaimat
mind-mind elfeledtem,
dalaimat immár
dúdolni sem mertem…

Szabolcsi Erzsébet - Szólj…

 

Szólj, ha fellázadt benned a szavak hiánya,
s a lüktető csend elviselhetetlen zúgássá erősödik,
ha ki akarod tépni magad a némán körédszőtt hálóból,
ha megszólalni féltél, s már nem emlékszel hangod színére sem.
Szólj,
s felszakadnak a halk fátyolok,
akkor felreped a csend függönye,
megerednek torkodból az először félve
felbuggyanó szavak, s mint láva, mint kőzuhatag,
mint vízesés megállíthatatlanul patakzik a szavak árja,
felfokozott lázas kiáltássá sűrűsödik,
s belehasít a magányba.

Nagyálmos Ildikó - Lámpaoltás

Nem kérek. Nem kell. Megtarthatod,
szememből halkan folynak a napok,
homlokom mögött szúnyograj zizeg,
nem hoztál semmit, azt is elviszed.
Hiába minden, lehullt a zöld levél,
zárkámban tavaszra nyár, őszre tél,
foghatod, viheted ajánlásaid,
figyelem a szavak hulló szirmait.
Nem értelek. Hangosan nevetsz.
Pillantásoddal mélyre eltemetsz,
keréknyomomból kizökkenhetek,
az irány úgyis régen elveszett.
Nem kérek. Látod, minden az enyém,
suhanó szellő sárga lombok hegyén,
s a falevelek mind értem hullanak.
Miattam ölnek éjszaka a vadak.
Nem kérhetek, mert kérve sem kapok,
ne keress soha, többé nem vagyok,
lekapcsolom az égitesteket,
ki sosem látott, úgyis elfeled.

Kép

Csoóri Sándor - Harangok zúgnak bennem

csonka szonett

Kinek vagy kiknek bocsáthatnék én meg?
És ki az, aki megbocsáthatna nekem?
Harangok zúgnak bennem össze-vissza
s robog felém az ősz ördögszekereken.
Üssetek meg, hogy magamhoz térhessek!
Öntsetek le, hogy látni kezdjek újra!
Félig vagyok már úgyis csak a földön,
űrbe lebeg kabátom egyik ujja.
Nem voltam pap s nem lettem próféta sem,
csak egy ember, aki még beszélni tudott
a kövekkel és a tűzvészekkel is,
amikor már a szónak sem volt szíve
és a levegő is bűnnel volt tele
s a kényes Hold a föld alá futott.

Tomaji Attila – Mielőtt

When you are old and grey and full of sleep
(W. B. Yeats)


ha majd ősz leszel és öreg és lehúz a vastag álom
a tél holdfehér tájain rajzó hűvös árnyak közé
változó arcod lassú bánatát mely már a tüköré
aligha szépnek csak ijesztően talányosnak találod

ha majd hajók jönnek vitorlák kényszerítve mert röpül
a sárga szél s a gyors dagály is indult érted szétnézel
utolszor a tenger kimerült tükrén s szemed megörül
felismerve a hasonlót felszínén az izgatott mélynek

ha majd megárad benned is a régmúlt ahogy keserű
fűszállal szádban fekszel meleg kövek közt hol boldogan
futottál egykor hisz várt a messzi nyíltvíz az őserő
hullni kezd a könnyű édes zápor és elmossa nyomodat

ha majd a szökött szerelmet bár keresed nem találod
és a kéz mi nyúl feléd hideg mint foncsor vak tüköré
hajtsd le szép fehér fejed a lassan széttárt szárnyak közé
s mondd ki azt az egy nevet mielőtt lehúzna vastag álom –

Móra Zoltán - Sok kicsi változás

egy szelet kenyér vajra ken
és csöndben elfogyaszt
pipába tömve merengve
füstöl rám a friss panasz
egy doboz álmos szemű keksz
langyos teába mártogat
vérem borba törve szédít
didergő öreg halászokat

torta leszek mezítlábas
párás könnye manduláknak
narancs ajkán csókok íze
sápadt almája viszálynak
tű mit a nap vad kacajjal
a fák gerincén átszalajt
szörnyű kerék mit a küllő
akaratlan halálra hajt

csokornyi bűnös hangulat
az esti fények asztalán
egy kés pördül adott szaván
s lesújt

egy szelet kenyér vajra ken
s csöndben elfogyaszt.

Szécsi Margit - A kötéltáncos vallomása

Bolyongtam bár nyílt mezőn
s város-dzsungelekben,
dalt ki hozzád illenék,
én, szegény, nem leltem.
Fojt az el nem mondható,
égek néma sebben,
bolond szemem megvakul
habzó vérködökben.


Mint a francia bohóc
klastromba kerülvén,
imádságot hogy nem tud,
igen keserülvén;
táncolt a nagy szent előtt -
előtted úgy játszom,
s nagy síró szerelmet
vígan magyarázom.

Úgyis, vágyaim miatt
majd halálra válva
függök - ég és föld között
tart szerelmed szála.
Néked meddig táncolok,
az nem az én dolgom.
Súlyos szívem idefönn
mosolyogva hordom.

Gondok lesnek, ordasok,
már e karcsu testre.
De én le nem hullhatok,
hű szemed keresne.
Estemben is fájna, hogy
arcod búsra válik -
hogy örömre születtél,
vallom mindhalálig.

Szécsi Margit - Fiatal éveimmel

 

Fiatal éveimmel megöregülve,
véremből-kiszívott hiteket igen keserülve
kitapasztaltam, kitudtam én,
hogy a kövesülő szívnek fáj a remény.

Mégis az élet előtt ajtót nyitok,
látomással vagy késsel: nem lesz titok.
Tűzben is megindul a képzelet…
Rendezgetem eljövendő perceimet.

Nemes Nagy Ágnes - Magány

Elsüllyedek, de nem fáj.
Elsüllyedek, s nem érzem.
A vízzel lanyhán küszködik
a vállam és a térdem.

Minthogyha rossz hírt hallanék,
– ez tébolyító – mondanám,
s mint álmomban, sikoltanék,
de vízzel megy tele a szám.

Mint tonnasúlyút húz a mély,
egy hörgésbe se tellett,
s csak siklom tehetetlenül
a hűsben egyre lejjebb.

Most már hideg, most már jeges,
a vérem lassan dermedez,
velőm remeg, a csont, a haj
agyam fölött már nem fedez. 

Már jégfehéren ütközöm
valami éles rönkhöz,
és nagy, hideg, süket halak
suhannak karjaim közt.

Rilke, Rainer Maria - Altató

 

Hogyha elvesztlek, no mondd,
tudsz-e úgy elaludni többet,
hogy ne susogjak majd fölötted,
mint a széles hársfalomb?

Hogy ne lesselek s szavam
rá ne simuljon, mint a pilla,
kebleidre, a karjaidra,
és a szádra álmosan.

Hogy ne zárjalak le majd,
önmagadnak adva téged,
mint egy kertet, ahol temérdek
csillag-ánizs, mézfü hajt.



Fordította: Nemes Nagy Ágnes

Somlyó Zoltán - Fehér lábaid...

Fehér lábaid merre visznek téged?
Mondd meg nekik, hogy minden nyomuk éget.
Mondd meg nekik, hogy úgy szerettem volna
utánuk járni én a boldog porba.

Mondd meg nekik, hogy csöndbe, lassan járok.
S ha útba esik egy-egy sötét árok:
én beléfekszem, hogy te könnyen, futva
mehess a boldog, veszélytelen útra.

Bella István - Veled szemben

Sötétedik, úgy tesz, mintha aludna,
behúnyja szemét, de csak magába mélyed,             
az ég és a folyó, úgy néz egymásra vissza,    
mint ahogy én szoktalak magamban nézni téged

mikor még este se volt, csak a nagy, sárgaréz kupakos
nagy öngyújtók csattogtak szanaszéjjel,
mert mentek hazafelé a megfáradt nappalok,
vállukon fényesre csiszolt, egyenes nyelű fénnyel,

mikor még este se volt, csak a neoncséphadarók
surrogtak a város fölött, és – szem a szemre –
úgy perdült ki a homály zsákjából a fény, mint egykor a lazsnakok
szájából a mag; fénytörek, homálypelyva terült a kövezetre,

s még nem volt este bennem, a falnak vetve hátam
még veled szemben ültem, s hallgattam, hogyan reccsen
a fatörzseken a kéreg, s behunyt szemmel is láttam,
hogy vándorol a hold fáradt, kéklő eredben.

Markó Béla - Ének

Az eső lassan ránk csorog,
megyünk és nem gondolunk másra,
forog bennünk a szerelem,
az értelemig vásva.

A kövek szélén nő a fű,
az éjszaka megállít,
szavaink között eltalál
a gondolat hazáig.

Forog bennünk a szerelem,
gyönyörű rétek áznak,
feldobnám magam mint a hal,
virágnak, világnak.

Cérnaszálon egy csillagot
a szél az ablak előtt lenget,
pendül-szakad a cérnaszál
csillag csapódik a csendnek.

Kép

Szabó Lőrinc – Egyedül

Testvérkém, fáj, hogy egyedűl vagyok,
fáj a nappal ezer ugráló szine;

fáj, hogy annyian megszólítanak,
de azért senki se simogatná meg homlokomat.

Gyengédebb vagyok én az almafavirágnál
és a lehelletnyi holdfénynél is szelidebb.

Fehér galambok alszanak álmaimban:
nem szabad fölébrednem, hogy fel ne riasszam őket!

Ha felriadnának, meglátnák, mily gonosz vagyok,
milyen irigy és hazug és civakodó.

Ezért kell mindig csöndben maradnom, akkor is,
ha ijedt harangokat dobál be a szél az ablakomon.

Sírok, –
és szavaim halottan hullanak lábaimhoz.

Sírok, –
és a szomszéd fa se hallja meg könnyeimet…

Nemes Nagy Ágnes - A tó

Van valahol,
van valahol,
valami valahol él.
Jól hallom én, amint suhog
valami lombos, lassu szél.
Jól hallom én, valami forrás,
egy nagy fa odvából ered,
bukdosnak benne föl-le, föl-le
fekete éger levelek.
Van valahol,
van valahol,
valami lassu tó.
Bukdosnak benne föl-le, föl-le
korsók, millió, millió.
Akár galambok szárnya néhol
csobban az égen – bugyborékol
a korsók szájától a tó.
Jól hallom én, mint egyre másra,
galambok szomjas szárnycsapása,
tíz emelet
magasban az önkívület,
testből szakadt szív csobbanása –
Én itt cserép-esőben ázom.
S mérem a véraláfutáson,
korsónak melyik volna jó.
És drótozom, és drót a drótra,
és hallom én, hogy felcsapódva
csobog, csobog a tó.

Hajnal Anna - A legszebb volt az éjszaka

Legszebb volt az éjszaka,
a szótalan, a csóktalan,
melyben két ember elfeküdt
egyetlen ágyon boldogan,
hallgatva nem is túl közel,
elég volt egymás hű kezét
érezni néha simulón,
s hallgatni künn a szél neszét.

Tél volt, a kályha lángjai
alig lobbantak, s - két szobor -
feküdtünk egymás oldalán,
csak néma szánkon a mosoly
lett egyre tisztább, ékesebb,
s meghalt bennünk az árvaság
amire megreggeledett.

Oh, több volt ez mint szerelem,
nem hevítette semmi láz,
de mindennel megbékített
az ajándéktalálkozás,
minthogyha annyi tévedés,
sötét tapogatása után
a fénybe érnék végre ki,
hogy megtaláljam új hazám...

vagy mint tengerbe ért folyó,
kit őseleme vesz körül
s szívében magasság és mély
egyetlen csókban csendesül,
míg minden cseppjében betelt
s megszűnt az út, a szomjúság,
s élete boldog vegyülés,
napfényben édes áramlás.

Hajnal Anna – Ma

Ez ma a béke napja volt
s a málnaízű csendé,
a nap ma egész nap sütött
s az est most hűvős szentély.

Szívem ma csak a magamé,
s egyedül lenni a legszebb,
pillám alvó sásain
elálmosul a könnycsepp.

Hajnal Anna - Kisüt a nap

 
Ingó árnyékunk összeér,
esőhízott lombok remegnek
száradó madarak csevegnek
napfoltokat rezget a szél;

zöld tenyeredben ringok én,
te emelsz vízirózsaszőnyeg,
víz lettél? lágy hullámok nőnek,
te hűlsz, te melegszel körém?
párában zsibbadó karok
üresen nyúlnak ki utánad,
- elfelejtem mit akarok -
illattal érinted a számat,
megcsókolsz átfutó eső.
Most felleg vagy? emelkedő?
eltűnsz a téged kereső
vágyó szemek látóteréből,
átlátszó, fényes lebegő.
Képlékeny lettél? légnemű?
betöltöd a teret köröttem.
Átengedsz. Hangtalan kinyílsz
s hangtalan bezárulsz mögöttem.

Szécsi Magda - Szavak nélkül

Úgy gondoltam valamikor, hogy a

vakító narancsszínű reggeleken,

újraélednek a már eltemetett álmok,

vágyak, remények a megvilágosodott

emberi agyban, mint ahogy újraélednek

a mesebeli hétfejű sárkányok, és a

Nap új arca is az erdőszéli vízmosásban.

de ma reggel reménytelen és szomorú

vagyok, s lám, te is csak szavak nélkül

kiáltasz értem, hiába, mert a gyászos

fehérségű örök ismeretlenség, folyton

elkülönít bennünket egymástól, s az

emberektől. Közös múltunk immár,

szétszóródott, haldokló gyöngyszemek

az időben...

Bék Timur – Nyoma sem lett

A legkedvesebb fájdalmamnak
(a bőröm alatti apró részen, ahol
átharaptál a kabáton,
és végül nyoma sem lett
a felszínen, mint amikor
lézerrel üvegbe családi fotót),
nem tudom, minek köszönhetően,
talán mert vékony a bőr a mellkasomon,
az állkapcsod erős, vagy
lustán, mégis felelősséggel táplálom
– tábortüzet éjjel a parton –,
nincsen csillapodása.

Kép: : https://www.pexels.com/hu-hu/@xi-xi-918184

Oláh András - mezítelenül

mérgezett telek havával takarva
két part közt mélyen kucorog a bánat
fekete varjak seregei szállnak
mint szélnek feszített foltos vitorla

nyüszít bennünk a belénk gyúrt félelem
mezítelenek vagyunk mint a tenger
így köszönt ránk a józanító reggel
és összecsuklik körül a végtelen

nem hárítom át – magamnak kerestem
én pusztítottam magamban a vágyat
s vigaszt nem nyújt már semmilyen alázat…

de most sem Júdás szenved a kereszten
s mint a platánok kínálkozó testét
pusztító féreg rágja szét az estét

Fischer Mária - Egyedül

Elszökik innen a fény is, ha a végtelenül
hosszú tél fukarul méri a tiszta időt.
Ájult, meztelen erdőkről szólnak a mesék,
eltévedt vadakat marnak a kóbor ebek.
Nincs kegyelem, befelé fordul az ember, igaz
lelke nem adja magát. Mégis gond a magány;
titkos a holnapi nap magja, igéje, a sors
vázlata. Nem tudom elmondani, hogy hova tűnt
kettőnk útja, miért kell ez a nagy havazás.
Merre sietsz a halállal – az Úr mezején –
nem tudom. Összegubancolt fémszálakon ül
száz meg száz olajos, fémtollú madaram,
már nem szállnak el. Úgy érzem, csak sebeket
tépnek. Csőrükön alvad, megszárad a soknapi vér.

József Attila - Alkohol

A rózsakötőjü nap csak nékem integet,
De nem borulok elé, mert úgyis rogyadozik a lábam
S nem is harcolhatok érte,
Mert az alkohol
Kopjás fiatal gerincemet
A nyomoruság abroncsává görbíti már
Lomha lángu poklos katlanában.
Erős kezemmel remegéssé bomlok, ám
A kérges, jó becsületű kéz
Nyugodtan heverész
Kinyíló nagy pihenésben az árnyék homlokán.
Nincs asszony, kire véres szememmel kancsalítsak!
Engem a legforróbb május is csak
Subás nyárral ültet vacsorához
S az íze is kevés.
S most szívem sem lombos erdő, hol szelíd remete
Békült szóval intne: Fiam imádkozz!
A tisztaság napos mezőit s hűs fenyvesét bevonta
Az elfásult mámor hója, jege,
Ijedten zuhan ott a kétségbeesés
Vasalt szánkója
Ismeretlen üregek borzalma fele.
Meglehet, hogy nem iszok többet,
Hiába köszönget
Síma, udvarias arccal az alkohol.
Többet nem packázik énvelem!
De akarásom leölt hizóként haldokol
És agyam szúvas, megrecsegő fáján,
Vén öngyilkos a padlás gerendáján,
Kinyúló nyelvvel lóg az értelem.

Somlyó György - Este

E nap megint ellobbant mint a láng,
s ki annyit vártad, éhen és falánk,
hogy habzsolhasd majd tűzét mint a táltos
és belenézz, ahol legfényesebb –
a reggeleknél éhesebben állsz most
s homályba szorul táguló szemed.

Mire vártál megint, te habozó?
A semminek adsz, rossz adakozó,
ha senkitől se kívánsz érte semmit.
S míg csontjaid közt élet és halál
nehéz gyümölcseik titkon kitermik,
szemedbe csak a tettek korma száll.

Pedig milyen lobogás lehetett!
Népek kavartak vad porfelleget,
gyermekek serdültek szilaj regéken,
csókok gyúltak ki sötét sorsokon –
És én, mindennap új világra éhen,
csak a tegnapok ízét morzsolom!

Ó, fújj irhámra, tüzes újhodás!
Étess újjá, mesebeli parázs!
Száguldjak, mint a fény! s azt is feledjem,
hogy ez a nap is csak pernyét hagyott.
– Mit tartod még üszkös végét kezedben?
Ragadd fel a lobogó holnapot!

Fotó: Pinterest mennyfox55

Berde Mária - Irgalom

Ki soká nem borul emberi vállra,
Ahhoz a fák egyszer közelhajolnak.
Ki soká nem figyel emberi szájra,
Ahhoz egyszer a falevelek szólnak.
Ki soká nem örvend az emberekkel,
Egyszer a kertben, harmatkora reggel
Megérti, mit csíznek a csíz üzenget,
S mit a szél ujja az ágon kipenget.
Ki soká nem olvas emberi könyvet,
Az megtanulja, mit a felhők írnak.
Ki soká nem lát egy emberi könnyet,
Azért az esők patakokat sírnak.
Ki földi csókot immár sose kóstol,
Arra az ég lehajlik csillagostól,
S megérzi egyszer, hogy az Isten szája
Csókol a napban le reája.

Mándy Gábor - Eljön az ideje

Sokáig küzdhetsz ellene,
de egyszer eljön az ideje,
eljön az ideje a bánatnak,
mikor már rég nem bántanak,
eljön az ideje a szégyennek,
amikor vétkedet megérted,
eljön az ideje a gyásznak –
s nem, mikor sírokat ásnak,
később derül ki veszteséged,
mikor már úgy hiszed, kiheverted.
Mikor nevetsz, rájössz: sírnod kéne,
csak eddig nem vetted észre.
Eltakartad szemed, hogy ne láthasd,
szinte halálig makacs vagy.
De eljön az ideje mindennek.
S ezért születtél embernek.