Bella István - Veled szemben

Sötétedik, úgy tesz, mintha aludna,
behúnyja szemét, de csak magába mélyed,             
az ég és a folyó, úgy néz egymásra vissza,    
mint ahogy én szoktalak magamban nézni téged

mikor még este se volt, csak a nagy, sárgaréz kupakos
nagy öngyújtók csattogtak szanaszéjjel,
mert mentek hazafelé a megfáradt nappalok,
vállukon fényesre csiszolt, egyenes nyelű fénnyel,

mikor még este se volt, csak a neoncséphadarók
surrogtak a város fölött, és – szem a szemre –
úgy perdült ki a homály zsákjából a fény, mint egykor a lazsnakok
szájából a mag; fénytörek, homálypelyva terült a kövezetre,

s még nem volt este bennem, a falnak vetve hátam
még veled szemben ültem, s hallgattam, hogyan reccsen
a fatörzseken a kéreg, s behunyt szemmel is láttam,
hogy vándorol a hold fáradt, kéklő eredben.