Elszökik innen a fény is, ha a végtelenül
hosszú tél fukarul méri a tiszta időt.
Ájult, meztelen erdőkről szólnak a mesék,
eltévedt vadakat marnak a kóbor ebek.
Nincs kegyelem, befelé fordul az ember, igaz
lelke nem adja magát. Mégis gond a magány;
titkos a holnapi nap magja, igéje, a sors
vázlata. Nem tudom elmondani, hogy hova tűnt
kettőnk útja, miért kell ez a nagy havazás.
Merre sietsz a halállal – az Úr mezején –
nem tudom. Összegubancolt fémszálakon ül
száz meg száz olajos, fémtollú madaram,
már nem szállnak el. Úgy érzem, csak sebeket
tépnek. Csőrükön alvad, megszárad a soknapi vér.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése