Tavaszok jöttek-mentek,
a kegyelem vágya átitatott
és különböző körmenetekben
vártam az áhitatot.
Én készülődtem a feltámadásra,
de hiába igyekeztem:
úgy éreztem, túl sok a friss bizsergés
és a halál hihetetlen.
Most ősz van és már félnem kellene,
ha megmérem magam.
Sebeimről biztosan tudhatom,
melyik ért halálosan,
tudhatom, mennyi bennem az igaz,
mennyi a másolt –
amit eddig mondani igyekeztem,
csak dadogás volt.
Az annyiszor gyáván elhallgatott
két szó a legszebb,
a homlokomra is kiírhatom:
nagyon szeretlek.
Gyertyás, virágos, zászlós lobogás
elszállt a fejem fölött
– csak növény voltam, aki boldog kínban
teremni erőlködött,
madár, akit lázassá kényszerített
a szívverése –
mennyi minden történt körülöttem!
nem vettem észre.
Szememet többé nem köti be köd,
világra láttam,
eljött a tiszta beszéd ideje.
Hiszek a feltámadásban.
