Oravecz Imre - Csendélet

 

 

Kint alkonyul,
a lemenő Nap az ablakon át visszaveszi az utolsó sárga sugarat,
lassú homály tölti meg a szobát,
és a benn ülő még sokáig látja a tárgyakat,

a sarokban félig bevetett ágy,
a polcokon porlepte könyvek,
az éjjeliszekrényen fényképek,
a fiókokban, dobozokban emlékek, relikviák,
itt ruhadarabok, óra, szemüveg,
amott telefon, imakönyv, naptár,
és egyéb használati eszközök célszerű közelségben

a kezek az ölben nyugszanak,
az egyik most felemelkedik,
kikeres egy fájdalmas visszeret,
megtapintja
és visszaszáll –

az ember magára marad az életével.

 

 

Fotó: Jose Mendes

Ladányi Mihály - Magány

Csattognak körmei szívemben, 

tűnődő arcomból kibámul,

éhes, gubancos, árva állat,

vére szétcsordul ereimben.

Szavaimra nem ismerek már,

nem ismer rá a szerelem sem,

nem danol és nem táncol többé,

meg-megriad, látszik, hogy szállna,

felhúzott térddel ül az ágyon

s aligha is gondol az ágyra

Jászberényi Sándor - Lefekvés közben

 

 

Lefekvés közben átgondolni újra.
Az ájulásban grammra súlyozom –
Amit lehet. Hogy mennyi volt a súlya.
Az is lehet, hogy át se gondolom.

Az alvás szürke nedvessége átmos,
S bár a biztosíték mindennap kiég,
már meg se hat, hogy úgy vagyok magányos,
mint egy kint felejtett, ázó kerti szék.

Csak megszokásból járnak át a dolgok:
Eszembe jut, hogy hűs eső esett.
A sarki bolt, előtte bodzabokrok –
majd annyi még, hogy venni kell tejet.

Aztán a csend, hol én is véget érek.
Az is lehet, hogy át se gondolom –
Itt minden este áznak kerti székek.
Eső ver kint. És bent a pulzusom.

Nagyálmos Ildikó - Lámpaoltás

Nem kérek. Nem kell. Megtarthatod,
szememből halkan folynak a napok,
homlokom mögött szúnyograj zizeg,
nem hoztál semmit, azt is elviszed.
Hiába minden, lehullt a zöld levél,
zárkámban tavaszra nyár, őszre tél,
foghatod, viheted ajánlásaid,
figyelem a szavak hulló szirmait.
Nem értelek. Hangosan nevetsz.
Pillantásoddal mélyre eltemetsz,
keréknyomomból kizökkenhetek,
az irány úgyis régen elveszett.
Nem kérek. Látod, minden az enyém,
suhanó szellő sárga lombok hegyén,
s a falevelek mind értem hullanak.
Miattam ölnek éjszaka a vadak.
Nem kérhetek, mert kérve sem kapok,
ne keress soha, többé nem vagyok,
lekapcsolom az égitesteket,
ki sosem látott, úgyis elfeled.

Kép

Nemes Nagy Ágnes - Magány

Elsüllyedek, de nem fáj.
Elsüllyedek, s nem érzem.
A vízzel lanyhán küszködik
a vállam és a térdem.

Minthogyha rossz hírt hallanék,
– ez tébolyító – mondanám,
s mint álmomban, sikoltanék,
de vízzel megy tele a szám.

Mint tonnasúlyút húz a mély,
egy hörgésbe se tellett,
s csak siklom tehetetlenül
a hűsben egyre lejjebb.

Most már hideg, most már jeges,
a vérem lassan dermedez,
velőm remeg, a csont, a haj
agyam fölött már nem fedez. 

Már jégfehéren ütközöm
valami éles rönkhöz,
és nagy, hideg, süket halak
suhannak karjaim közt.

Hajnal Anna – Ma

Ez ma a béke napja volt
s a málnaízű csendé,
a nap ma egész nap sütött
s az est most hűvős szentély.

Szívem ma csak a magamé,
s egyedül lenni a legszebb,
pillám alvó sásain
elálmosul a könnycsepp.

Fischer Mária - Egyedül

Elszökik innen a fény is, ha a végtelenül
hosszú tél fukarul méri a tiszta időt.
Ájult, meztelen erdőkről szólnak a mesék,
eltévedt vadakat marnak a kóbor ebek.
Nincs kegyelem, befelé fordul az ember, igaz
lelke nem adja magát. Mégis gond a magány;
titkos a holnapi nap magja, igéje, a sors
vázlata. Nem tudom elmondani, hogy hova tűnt
kettőnk útja, miért kell ez a nagy havazás.
Merre sietsz a halállal – az Úr mezején –
nem tudom. Összegubancolt fémszálakon ül
száz meg száz olajos, fémtollú madaram,
már nem szállnak el. Úgy érzem, csak sebeket
tépnek. Csőrükön alvad, megszárad a soknapi vér.

Juhász Gyula - Vidéki napraforgó

 

 

Öreg kert mélyén láttam őt
Tikkasztó nyár fülledt delén.
A vén kert mindig naptalan
S ő csöndesen csak várt szegény.
 

Várta az istent, a napot,
Felé fordulni úgy akart,
De hasztalan. Magányosan
És mindig naptalan maradt.
 

Így néztem őt testvér gyanánt
Fájdalmasan, vén kert előtt.
Vén kert előtt fájdalmasan,
Magányosan úgy néztem őt...

Öreg kert mélyén láttam őt
Tikkasztó nyár fülledt delén.
A vén kert mindig naptalan
S ő csöndesen csak várt szegény.

Várta az istent, a napot,
Felé fordulni úgy akart,
De hasztalan. Magányosan
És mindig naptalan maradt.

Így néztem őt testvér gyanánt
Fájdalmasan, vén kert előtt.
Vén kert előtt fájdalmasan,
Magányosan úgy néztem őt...

Forrás: www.eternus.hu - Klasszikus versek

Öreg kert mélyén láttam őt
Tikkasztó nyár fülledt delén.
A vén kert mindig naptalan
S ő csöndesen csak várt szegény.

Várta az istent, a napot,
Felé fordulni úgy akart,
De hasztalan. Magányosan
És mindig naptalan maradt.

Így néztem őt testvér gyanánt
Fájdalmasan, vén kert előtt.
Vén kert előtt fájdalmasan,
Magányosan úgy néztem őt...

Forrás: www.eternus.hu - Klasszikus versek

Öreg kert mélyén láttam őt
Tikkasztó nyár fülledt delén.
A vén kert mindig naptalan
S ő csöndesen csak várt szegény.

Várta az istent, a napot,
Felé fordulni úgy akart,
De hasztalan. Magányosan
És mindig naptalan maradt.

Így néztem őt testvér gyanánt
Fájdalmasan, vén kert előtt.
Vén kert előtt fájdalmasan,
Magányosan úgy néztem őt...

Forrás: www.eternus.hu - Klasszikus versek

Öreg kert mélyén láttam őt
Tikkasztó nyár fülledt delén.
A vén kert mindig naptalan
S ő csöndesen csak várt szegény.

Várta az istent, a napot,
Felé fordulni úgy akart,
De hasztalan. Magányosan
És mindig naptalan maradt.

Így néztem őt testvér gyanánt
Fájdalmasan, vén kert előtt.
Vén kert előtt fájdalmasan,
Magányosan úgy néztem őt...

Forrás: www.eternus.hu - Klasszikus versek

A. Túri Zsuzsa - (Fájdalom) küszöb

Fáradtan,
homályos szemmel
bágyadtan
keresel majd,
mert te sem érted,
véred hajt,
hogy mért voltam
én több mégis,
zsebedben bicska,
kés, a fétis,
s érzed, hogy fent,
vagy alant, érted
jártam jégben,
tűzben,
sárban,
fürödtem,
vagy éppen
kúsztam,
bátran
száz ország
porában,
hogy magasra
törve
végre,
a végtelen
színű égbe
benned égve
bátran
felemeljelek.

Körötted friss
rejtjelek,
csak poroszkálsz
fényre várva,
zárójelbe zárva,
évek kígyózó
utcáin
szédelegsz most,
szegény árva,
nincs több esély,
s tudd, te gyáva,
hogy a lélek elég.
A csönd unalmas.
A zaj zavar.
Köztünk a szakadék
hatalmas,
hiába fedi avar,
vagy hó,
homok,
vagy tó.
Mindenható
kezeid
nyújtanád, mert
azt sem hiszed,
hogy már
nem teremtenek.

Eltemettelek.
Jöttek mások.
Látomások.
Árnyruhások.
Álruhások.
Túl sok.
Jöttek, hogy
körülnyargaljanak.

Fényglóriát horgolok
füvekből.
Nyakláncot fűzök
szappanbuborékból.

Vízre vetített világ.
Az első mosolyban
benne a búcsúszó.

Nem óvlak
többé.
Így hideg
gömbbé
lesz a csend,
ha a hit
bástyái ledőlnek,
s közöny
tüskés bokrai nőnek
csengő virágok
helyett.

Félhetsz, hiszen
szerelmem tovafut
s te hiába markolod
a hideg hamut.
Nincs rád gondom,
csak úgy mondom,
egész halkan:
azt gondoltad,
belédhaltam,
pedig már rég nem várom,
hogy elérjenek
a ringató szavak.

Már mindent szabad.
Mert egy perc alatt,
lehullt rólam
a lánc,
így lettem csontig fagyva
szabad...
Repülve  a fény felé,
szemem csukva.
(A lét elé. Rajtam
csuklya).

S te nyitott
szemmel
is elbotlasz
a küszöbön.

Pilinszky János - Gyász

 

 

 

Fogad között fakó panasz,

magányosság vacog,

lakatlan partokat kutatsz,

üres minden tagod,

lezárt vagy, mint a kárhozat,

a homlokod mögött

csak pőre sikoltás maradt

vigasznak, semmi több! 

 

Nem óv a hűtlen értelem,

nem fogja szűk szegély,

csillagcsoportokat terel

a parttalan szeszély

elámuló szivedre: állsz

tünődve és hagyod,

belepjenek, mint sűrű gyász,

a foszló csillagok.

Nagyálmos Ildikó - “Tanulni kell. A téli fákat”

Tanulni kell. A téli fákat,
a zúzmarát a szűz havon,
ahogy a hólé átszivárog,
a bőrig ázott udvaron…

Tanulni kell a madarakat,
a hajnalt, ahogy feldereng,
kibomlik aranyszín ruhából,
s minden nap új napot teremt.

Tanulni kell a nőt, s az áldott
szót, amit szájával kimond,
ha átölel karjaival egyszer,
a félelem bugyrából kibont.

Tanulni kell egyedül maradni,
megtalálni a végtelent.
Önmagadban ráakadni végleg,
ki soha nem ölel, de szeret.

Fotó - Johhny Silver

József Attila - Várlak

Egyre várlak. Harmatos a gyep.
Nagy fák is várnak büszke terebéllyel.
Rideg vagyok és reszketek is néha,
Egyedül olyan borzongós az éjjel.
Ha jönnél, elsimulna köröttünk a rét
És csend volna. Nagy csend.
De hallanánk titkos éjjeli zenét,
A szívünk muzsikálna ajkainkon
És beleolvadnánk lassan, pirosan,
Illatos oltáron égve
A végtelenségbe.

Török Sophie – Csillag-üzenet

Még eligazitom gyürt párnák közé zsibbadt
testemet, s félretéve könyvet és papirt
éjbenvirrasztó lámpámat eloltom.
S szobám, mint durván meglékelt hajó
elmerül egy pillanat alatt, egyetlen
mozdulat letörli a némán álldogáló
butorokat. De mint gyors varázslat:
az elmerült világ helyébe derengő
ablakot vetit láthatatlan falamra
a másik pillanat. Mint filmen nappalt
az éj – ugy váltja sebesen a világ
káprázó képeit – meglátom a sápadt
gyöngyszinü eget, ablakkeretben
egy ágaskodó hegynek fekete csipkehátát,
barna fák árnyékát látom az égen
felmerülni és álombasüppedt háztetőket
Egy cseppnyi csillagot is látok!
óh szép kis csillagom! köszönöm
hogy nehéz magányomban megtaláltál!
hogy tiszta szemeddel szorongó
szemembe néztél s hunyorgó égi
fényjelekkel biztató hirt küldesz hozzám
Istennek bezárt országa felől.

József Attila - Miért hagytál el, hogyha kívánsz

Igaz-e, hogy érezlek most is,
Amikor messzire vagy tőlem?
Mért hagytál el, hogyha kívánsz,
Ha bennem lehetsz csak ünneplőben?

Mért nem csókolsz, ha úgy esik jól?
Mért fáradnak el a rohanók?
Mért rág szú-módra szét a tenger
Karcsú, viharra teremtett hajót?...

Tudom, hogy jössz majd. Úgy esel belém,
Mint szép, szikrázó mennykő a tóba!
De megégetnők-e a világot,
Vonagló lángokként összefonódva?

S pocsolyákba árkolt bús arcomba
Birnál-e nézni, ha én is belelátnék?...
Ó asszonyom, te balga, te bolond,
Játszót-játszó, ostoba, semmi játék!

Tóth Árpád - Meddő órán

Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén.

Szabó Lőrinc - Magány

Mint héjj az almát, borít a magány,
körülkerített és szólt: Ennyi vagy!
Hordom az élet bőrét, burkomat,
s látom, mindenki páncélt hord magán.

A mindenségből furcsa kivonat:
millió véletlenből összegyűltem,
de a születéssel elkülönűltem
s most magány vagyok s uj magányra mag.

Gyümölcs vagyok, magamban, idegenben.
Ugy vénülök, mintha kis életemben
át kéne élnem az egész világot.

Nap, föld, eső voltam, most alma, várok:
várom, hogy a halál kezébe vesz
s lehámozza rólam az életet.

Fotó