A következő címkéjű bejegyzések mutatása: december. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: december. Összes bejegyzés megjelenítése

2020. december 2., szerda

Bertók László - Lenn a földön a szó

 


Lenn a földön a szó,
december van, esik,
hazudni volna jó,
röpülni egy kicsit.

Azt mondani, rigó
s lehajolni megint,
egy bújó, egy hunyó,
és se bent, és se kint.

Azt gondolni, talán,
és hogy akkor mozog,
s mert csak nő a hiány,
ásítani nagyot.

Azt hinni, hogy galamb,
megsül és berepül,
s ami jön, nem harang,
csak addigra kihűl.

Érezni, hogy halál,
lesni alóla ki,
látni, hogy megtalál,
mert nehezebb neki.

Lebegni, mint pehely,
mely akkor is kizár,
várni, hogy jöjjön el,
mint tavaszi madár.

Dobbal készülni rá,
zenét a földbe is,
túlélni, mondaná,
aki abban se hisz.

Temetni a csodát,
vermelni a jeget,
nézni, hogyan megy át
fénybe az üzenet.

Szó nélkül fogni fel,
tér nélkül vallani,
sohasem múlik el,
csak lesz mit mondani.


2020. február 28., péntek

Nemes Nagy Ágnes - Csillagszóró

A barlangvasutat mindig szerettem.
Egy sárkány húzta a Városligetben.
Legalábbis sárkány volt a feje,
zöldből, aranyból minden pikkelye,
a sárkánytestben meg apró padok,
ott kuporogtunk a sötétben,
amíg a sárkány sínen ballagott,
mind sötétebb lett, vaksötét,
és a falból egyszerre csak
kiléptek a mesék.
Felgyúlt a fény, öblöt vetett a barlang,
s Hófehérkét láttuk, a Halhatatlant,
sohasem láttam olyan hófehéret,
mint akkor, ott, a vaksötét után.
Aztán fal jött, majd újabb báb-mutatvány,
Jancsi, Juliska és mézeskalács,
s újra sötétség és szívdobogás,
és fény és fal és fény és fal megint,
olyan volt ez a vonulás,
mint egy szüntelen leküzdött veszély,
olyan volt, mintha évszakok között
vonulna lassan ez a sárkány,
és kétoldalt kísérné végtelen
a gyönyörűség és a félelem.
És épp ma délután
az utcán jártam, s láttam, hogy borul
a téli ég barlangja kőre, útra,
az emberkígyó hullámzott a járdán –
barlangvasút volt az az utca,
s láttam kétoldalt a kirakatok
nagy fényeit, amint kiugranak,
láttam talpig selyemben bábukat,
s bársonyra téve óriási tál
fénylett, mint egy ezüst, barlangi nap.
És kiugrottak az illatok is,
és üdvözöltek: Jónapot!
Frissen pörkölt kávé vagyok.
Én meg olajban táncolok,
de tudhatod: lángos vagyok.
S kopár vadgesztenyék alatt,
ahol kezdődik a sötét,
egy zöld lámpás fényében áztak
jószagú szelíd-gesztenyék.
S mikor leszállt az éjszaka,
az aszfaltra telepedett
egy fenyőerdő illata.
S oly régi volt, s oly hirtelen jött
e réges-réges-régi szag,
mint nagy fenyőfaoszlopokon át
őskori távirat.
S fönt a neon-betűk kigyúltak,
s végig égtek egymás után,
mint a csillagszóró a fán.
Megint kigyúltak és megint letűntek –
nem is tudom, mi szebb: az ünnep,
vagy az ünnep előtti délután.
Hazajöttem. Karácsonyi
csomagjaim letettem.
A nagyvillanyt leoltom. Így.
S most indulok szememmel,
hogy a szobám barlangjában keressem,
amit kínál a félsötét,
s meg is találom a mesét,
mivel bölcs szerkezet:
a réges-régi sárkány, az vezet,
a megjuhászodott emlékezet.
De nem akármilyen mesét kivánok:
legyen benne nagy, hűvös szürkeség,
vattakabátos decemberi ég,
az ég alatt néhány gyerek,
s fenyő, fenyőfa-rengeteg.
*
A sárkányt megszelíditettük.
Húzza tovább a barlangvasutat.
Legyőztünk farkas-hadakat,
a kígyó és a leopárd
pórázra fűzve, mint az indulat.
S hogy szeretjük a nagyvadak
apró képét az asztalunkra tenni!
Plüss-tigrist, mese-medvét
készíteni a győztes gyönyörével!
Dehát a többiek?
A szelídek, az engedelmesek?
Ha ránk tekint egy-egy állat szeme,
milyen mese,
amit elmond a megszomoritottak,
a megalázottak tekintete?
Jutalom kell nekik, fény, földi, égi!
Mert nehéz olykor a szemükbe nézni.
*
A szánkózásra emlékszel-e még?
Mert ha a szánkót elfeledheted,
nem érdemled, hogy rádtekintsen
december hőse: a gyerek.
A nagy lejtőre emlékszel-e még?
Alján langyosvizű patak,
ott töltik a falu edzett libái
rövidke, téli napjukat,
és fönt a dombon vagy harminc gyerek,
a hangjukról ítélve száz is,
száguld, kiáltoz, föl-le mászik,
fejük búbjáig hóba hemperedve,
az ott négykézláb kúszik fölfelé:
piros-sapkás, öklömnyi barna-medve –
és ha leszáll hamar a téli alkony,
a libák mind összegyűlnek a parton,
s megemlékezve őseikről
szállni kezdenek fölfelé,
nehézkes, lassú szárnycsapással –
az azután a merészség:
szembe szánkózni a libákkal.
Hisz mintha griffek szállanának
két méterrel fejük fölött,
nagy, nehéz, fehér madarak
fehér ég, fehér föld között,
s a súlyos, téli szürkületben
átcsapnak rajtuk, mint a tenger.
De bátor a gyerek. Mind tud nevetni.
Ha meghatódnánk, rejtsük el.
Ha nem vigyázunk, ő nevet ki.
*
Vannak egészen más karácsonyok.
El tudsz-e képzelni karácsonyt
pálmák között, dzsungel alatt?
Hiszen már az is képtelenség,
hogyha mimóza áll az asztalon,
s babérlevél közt fénylik a narancs,
s egy olasz utcán járkálsz kiskabátban,
miközben szól százmillió harang,
s a ciprusok, a mirtuszok
sötét nyáréjjelében hallhatod:
karácsonyi éjfélt üt minden óra –
Hát még a trópusi dob –
el tudod-e képzelni most
az alkonyatkor kihűlt homokot?
S mi történik december éjjelén
a pálmafák alatt, tudod?
*
Az állatok, a gyermekek,
a csöndesek, a kedvesek
érdemelnek most ünnepet.
De nemcsak ők, hanem a tűrők,
kiknek fényből annyi jutott csak,
amennyi istálló-zugoknak
résein át vág ki a hóba,
akik egy ajtónál megálltak,
egy tündöklő jászolt csodáltak,
s arcuk merő várakozás volt.
Mert annak, aki vár,
szemében mintha lámpa égne,
és arcára kiül a fénye,
annyira, hogy nem tudni már:
mi fényesebb. A messzi fény-e,
vagy annak arca, aki vár.
S el nem rejtheti semmi sem,
se felhős ég, se rossz köpeny,
a tiszta szándék átvilágít,
s apró lámpákkal szórja be
a tél derengő éjszakáit.
*
A végső kép felé halad
bölcs sárkányunk: a gondolat.
Milyen képet kívánjunk tőle most,
a barlangvasút végső szögletében?
Nem könnyű ez. Láttam a mesefát
(mindenki látta egyszer életében)
s oly óriás volt, végtelen,
a lomb hegyét nem látta szem,
percenként hajtott új kacsot,
és minden levél-tenyerében
egy fényes csillag bujdosott.
Dobhatja bármelyik virágát,
adhat bármilyen levelet, –
de én szeretném látni azt az embert,
ki mesefáról gyümölcsöt szedett.
Gyümölcsöt szedett s nem tartotta meg,
gerezdenként osztotta szét,
szeretném látni a kezét,
s nemcsak gyümölcsöt ad, jó ízeket
melléjük: fényes levelet,
az ajándékozás bölcsességét kinálja.
*
Egy öregember jár az utcán
december éjjel, ablakunk alatt,
és én tudom, hogy ajándékot ad,
tudom, mi az a halvány-fényű folt,
ami megvillan olykor a sötétben:
öreg tenyere fénylik, mint a hold.