Tamás Tímea - A könnycsepp

Régen egy könnycseppben laktunk
de ezen a nyári forróságon
elpárolgott s csak mi maradtunk
ketten, nem meztelenül
csak kifosztva, bezárva
egy maréknyi ósdi közhelybe
s egy rég halottnak hitt vágyba
 
emlékszel a könnycseppben ott volt
a sós tengerek minden titka
Odüsszeusz édes bánata
a nimfák leple s az inga
nem járt nem beszélt nem volt óra
hogy szememről a ködöt
s a szivárványt örökre leoldja

mi maradt? Ládd ez az édesbús bánat
némi rútság és sok önsajnálat
fonnyadó hús és sok vacak óra
hol bárd az inga s a szele súrolja
szinte percenként a tarkód
s a kényszer, hogy valamit akarj ott
hol már régesrég nem lehetsz

mert valami kiszikkasztotta
a te külön tengeredet

Tamás Tímea - A sziget

hosszan

mert van egy hely, ahová néha beengednek
úgy szombat délután vasárnap délben
ott van ahová ritkán jutsz el
fent vagy lent a nyugalom völgyében
ahol törpe és óriás lehetsz
ahová nem jut el az árnyék
ahová sem az örökkévalóság
sem a halál el nem talált még
ahol nincs helye már a végtelennek
a tengerből szőtt kék mezőknek
ahol Anna szőkesége is
csak rőt visszfénye a létezőnek

ott hová néha beengednek
közös titkaik őrzik a percek
ott lehetsz törpe lehetsz óriás
érzelmes szemű ijedt gyermek
(lehetsz ósdi és ésszerű)
lehetsz te is és lehetsz más is
lehetsz balga és nagyeszű
füst vagy dús tollú madár is


azon a helyen egyesülnek
tágas terei a légnek
találkoznak Esthajnalcsillagok
s Hyperionok leszédülnek
elcsábulnak földi zenére
kevés szerelemre s borra
megkóstolják hogy milyen az:
véges s végtelen egybefolyva
mit kínál – mit nem – s mit akar
(azon a helyen a határon)
lehetsz a vég és a kezdet
egy sor vers és egy néma álom
kígyóbőrbe bújt áhítat
aki voltál s amivé vedlesz
a bőr szigorú határán belül
néhány őrzött és elvétett kezdet

Tamás Tímea - A madárijesztő hangja (részlet)

játszol uram! tudom tudom
s naponta újrakezdem
elhasznált percek legmélyén
a csend ölében keress engem

néha megőrzött homokszemcse
néha még annyi sem vagyok
s a rozsda lassan belepi
a lelkemen a lakatot

egerek cincognak boldogan
köröttem és a rét alatt
egy vakondokleány hangosan
fúrja az alagutakat

reggel még egy csillag ragyog
és én hallom a légen át
szárnysuhogtató angyalok
örökre néma kardalát

itt vagyok uram fáradok
hagyod, hogy holnap újrakezdjem
ennek a nyelvnek a legmélyén
úgyis csak te hallhatsz engem

vidáman megvagyunk jól tudom
hisz véghetetlen a világ
s arcod barázdáiban pihennek
ünnepekkor a Moirák

aztán csak fonják csendesen
mindazt mi már eldöntetett
s mi is kapunk tán belőle
egy életnyi ígéretet

gyere simítsd végig szemem
talán majd úgy látni fogod
ahogy a rozsda tövig rágta
a lelkemen a lakatot

mikor fogod már levenni
mikor hagysz szabadon uram
hogy úgy múljak el ahogy születtem
csendesen szépen boldogan

ugye van olyan teremtmény
ki sosem volt kettesben veled
kit ősszel védtek simogattak
a rókavörös levelek

az éjjel egy rókalány bolyongott
a kerteken s a mezőkön át
fénylő bundájával csíkozva
keresztül-kasul az éjszakát

rám ismert s megszelídítettem
és szerettük egymást nagyon
egész addig míg nem látszott
a nyomuk az őszi havon

nekem tücsök-sorsú tél jött
ő elhagyott nem szenvedett
s minden fa lerázta lassan
magáról a leveleket

játszol Uram én jól tudom
és azt is – holnap újrakezdem
elhasznált percek legmélyén
a csönd ölén keress engem