Ladányi Mihály - Magány

Csattognak körmei szívemben, 

tűnődő arcomból kibámul,

éhes, gubancos, árva állat,

vére szétcsordul ereimben.

Szavaimra nem ismerek már,

nem ismer rá a szerelem sem,

nem danol és nem táncol többé,

meg-megriad, látszik, hogy szállna,

felhúzott térddel ül az ágyon

s aligha is gondol az ágyra

Ladányi Mihály - Fátlan, köves tájat

Fátlan, köves tájat tettél ablakom elé, 
agyonlőtted fölötte a madarat,
aztán mint aki bevégezte dolgát
magamra hagytál.


Keserűségemben és nyomoromban
az emlék lehelletében kezdtem melegedni,
s az ég domboldalai megteltek
fényben tollászkodó szavakkal.

Milyen szótlan az ember, mikor boldog,
s milyen bőbeszédű benne a semmi -

Ladányi Mihály - Napló

Egyre ritkábban préselem át a szavakon keserűségem.
Késik halálom és késik halhatatlanságom.
Késnek a hősök, akik álmomban üzentek értem.

Minden késik, a vonatok, a kések,
késik a pohárban a méreg, a tornyokban az órák,
a madarak az égben, a tűzhely lángja késik. 

Utcák szerelvényeiben
emberek ülnek, házak vagonjaiba zárva.
Késik az idő mozdonya. A szemafórok nem jeleznek.
Egyhelyben nő fel magányunk, mint a nyárfa.