Fátlan, köves tájat tettél ablakom elé,
agyonlőtted fölötte a madarat,
aztán mint aki bevégezte dolgát
magamra hagytál.
Keserűségemben és nyomoromban
az emlék lehelletében kezdtem melegedni,
s az ég domboldalai megteltek
fényben tollászkodó szavakkal.
Milyen szótlan az ember, mikor boldog,
s milyen bőbeszédű benne a semmi -
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése