Ahogy a citromsárga nyár
hajtincset lenget a szélben,
s az idő az arc fölött megáll,
úgy él ez a mese vétlen.
Kastélyt építek fellegekből,
hol lakhatunk, ha szoba nincs,
aprócska, lengő pipacsernyőn,
nézve, hogyan jut át a kincs
víz fodrán, lélekben, valakin.
Augusztus így száll el felettünk,
míg nő a láz és eltörpül a kín,
aranyládánk noha végleg eltűnt.
Mondd, hogyan becézzelek?
A szó galambként ellebeg.
Kellesz nekem hétköznapokon,
midőn fehér éjed ellopom,
hogy légy velem, ha félelem
kiáltoz bennem, mint a szél,
hogy tiszta ruhát végy nekem,
ha hallgatok s a húr beszél.
Várd ki a percet nélkülem.
Szótlan a vers, a gyorsütem, hogy
kimondjalak, ha part szakad,
s szétgurul számban a szavad.
Légy velem, ha arcul csap a csönd,
s magányom fekete függönyén
a rézcsőrű holló beköszönt.
Rövidül a nappal, s éjek küszöbén
meztelen várlak, idézlek én.
A lélek nyelve a versben
A versek a maguk tömör nyelvezetében újfajta módon kötik össze
egymással a hétköznapi szavakat: befelé irányítják a pillantást,
vágyakat képesek feltárni és eddig elnyomott érzelmeket elevenítenek
meg. Ulla Hahn ezt írja:
„A szórakoztatóipar az embertől el, kifelé irányítja a
tekintetet. Arra szolgál, hogy szétszórja az embert. A vers befelé
fordítja a pillantást. Egy vershez egy egész, összeszedett emberre van
szükség. Magába szállhat, szünetet tarthat.”
Juan Ramon Ramirez (Jiménez valószínűleg elírás történt) verssorai jól példázzák, hogyan alakul ki a rezonancia:
A mai bőség
a holnap virágzó ága.
A lelkem visszaadja a világot a világnak,
ahogyan azt a lelkem látja.
Fotó: Olaf Bathke
