Még eligazitom gyürt párnák közé zsibbadt
testemet, s félretéve könyvet és papirt
éjbenvirrasztó lámpámat eloltom.
S szobám, mint durván meglékelt hajó
elmerül egy pillanat alatt, egyetlen
mozdulat letörli a némán álldogáló
butorokat. De mint gyors varázslat:
az elmerült világ helyébe derengő
ablakot vetit láthatatlan falamra
a másik pillanat. Mint filmen nappalt
az éj – ugy váltja sebesen a világ
káprázó képeit – meglátom a sápadt
gyöngyszinü eget, ablakkeretben
egy ágaskodó hegynek fekete csipkehátát,
barna fák árnyékát látom az égen
felmerülni és álombasüppedt háztetőket
Egy cseppnyi csillagot is látok!
óh szép kis csillagom! köszönöm
hogy nehéz magányomban megtaláltál!
hogy tiszta szemeddel szorongó
szemembe néztél s hunyorgó égi
fényjelekkel biztató hirt küldesz hozzám
Istennek bezárt országa felől.
