Ahogy a citromsárga nyár
hajtincset lenget a szélben,
s az idő az arc fölött megáll,
úgy él ez a mese vétlen.
Kastélyt építek fellegekből,
hol lakhatunk, ha szoba nincs,
aprócska, lengő pipacsernyőn,
nézve, hogyan jut át a kincs
víz fodrán, lélekben, valakin.
Augusztus így száll el felettünk,
míg nő a láz és eltörpül a kín,
aranyládánk noha végleg eltűnt.
Mondd, hogyan becézzelek?
A szó galambként ellebeg.
Kellesz nekem hétköznapokon,
midőn fehér éjed ellopom,
hogy légy velem, ha félelem
kiáltoz bennem, mint a szél,
hogy tiszta ruhát végy nekem,
ha hallgatok s a húr beszél.
Várd ki a percet nélkülem.
Szótlan a vers, a gyorsütem, hogy
kimondjalak, ha part szakad,
s szétgurul számban a szavad.
Légy velem, ha arcul csap a csönd,
s magányom fekete függönyén
a rézcsőrű holló beköszönt.
Rövidül a nappal, s éjek küszöbén
meztelen várlak, idézlek én.
