Makay Ida - Változatok a csöndre

Csönd van bennem. A lemondás nyugalma.
Az elítélté, aki belefáradt
félelmeibe, kétségeibe.
Ilyen nyugodt, ha minden elveszett,
a végső számadás után a gazda,
bukott király a messze szigeten.
A húnyó napba bámul: máglyalángba.
Ott lobban el diadal, szerelem. 

Csönd van bennem. Piramis némasága.
Csönd van bennem, mint templomokban
a zengő roráté előtt.
Az oltárnál már gyertyák gyúlnak.
Kinn orgonálnak a fenyők
A kehelyben a Titok hallgat:
vére az örök Áldozatnak.
És földereng a mély hajó.
Mária szemén hajnal virrad.
És az égből, mely meg se pirkadt,
hűs csillagokkal hull a hó.

 

Makay Ida - Veled - Egyedül

Egyszál magunkban mind-mind a füvek,
s külön-külön a néma csillagok.
A megépült és teljes éjszakában
veled-betelten egymagam vagyok.
Veled-áldottan élnek sejtjeim,
így fogant boldog méhében anyád.
Gyötörten és kínokon győztesen
hordozom ért magányod bánatát.

Makay Ida

 




Akár egy elnyújtott kivégzés.
Lassított kín. Parázsló máglya.
Lesz-e az Időben irgalom?
Eljön-e a perc, hogy véget ér
a szerelem haláltusája?(1)





 





A seb behegedt. Nincs nyoma.
És érintés nélkül mégis
felnyílik. Elkezd vérzeni.
Fekete-vörös gyöngyei
peregnek, porba hullanak.
És átvérezi az évszakot.
Akár a sötéten vérző
későőszi, mély alkonyat.(2)

 Az vagy: Ásványi sók.

Fehérjék. Foszfor. Vas.

Magnézium.
Széthulló elemek.
A férgek étke. A poré.
S vagy: Egyetlen. Ismételhetetlen.
Arcod királyok arca
romolhatatlan érmeken.
Mulandóságod diadal.
Nézik az irigy istenek.
Az örök közönyén átégsz.
Világok élnek – halnak

veled.(3)




 








A szemed még él. Vallja a tó, az ég.
Átsüt az öröklét haván.
Ha kél az Esthajnal, szemembe néz.
Fáklya a nyirkos esteken.
Járatlan úton vezet fénye.
És elkísér a végtelen éjbe.
Ahol se fény. Se kegyelem.(4)


 



Nagy vizek mellett élnék egyedül. A kristálytükröknek hűvös hazája
befogadna áttetsző egébe,
hallatszana a mélység surrogása.
Vizek mellett, hol óriási fák.
Hol csönd kúszik, szelíd kígyó a fákra.
Hajók, amelyek nem kötnek ki már.
A partban, lenn a vízmarta kövek
megszeghetetlen gránit hallgatása.(5)





 
 

Nem a halál iszonyata.

Nem halálod üszkös sebe.
Az egyetemes gyász csöndje ég.
Méltóság. A múlt ünnepe.
A fájdalom lappangó lángja.
Kő.A törvény világossága.
Arcodat idéző szeansz.
Az emlék oldó szertartása. (6)






1.Eljön-e a perc?
2.Nincs nyoma
3.Világok élnek, halnak
4.Se fény, se kegyelem
5.Kristálytükrök
6.Méltóság, kő 

Makay Ida - Értelmetlen s kérlelhetetlen

Már nem is mondom a neved.
Van úgy, hogy rád se gondolok.
Csak tudlak. Mint a képletet.
S ahogy tudom: a föld forog,
a Nap ragyog, a hús rohad.
Igazság vagy már, nem való:
megtagadhat a gondolat,
a sejtek nem felejtenek.
Elfogynak törvényük szerint.
S törvénytelenül megteremtenek.
Velük halsz, s támadsz föl megint.
Vagy. Mint a végső axiómák.
Az ok a jelenségek alján.
S úgy ütközöl ki tetteimben
értelmetlen s kérlelhetetlen,
akár a kőkemény borosta
s holtak éles, sárga arcán.