2020. április 6., hétfő

Balla Zsófia - Bádog Krisztus


Emeric Mercier:
Hét Jézus-fej.
 
Bevezetés 
Hogy zöld vagyok,
nem kell szó szerint venni,
csak a fájdalom
penészként ütött ki rajtam.
A turistáknak azt mondom, 
hogy a szegek
csak csiklintják a talpam. 
Igaz, lemondó az arcom,
mert a fény, ha rossz vagyok,
leint még,
de hullni kezd az eső,
ha beleporlok a szélbe,
hogy egy kis vizet innék. 
Nyög alattam a gerenda,
egymást támogatják
a véres kavicsszemcsék.
Aki magasba ér, mondja el,
hogy nekem még
júdáspénzen utazik a szerencsém.
I
Ez nem én vagyok,
a vérem nem száradhat
pont rajtam,
belőlem csak fekete nyugalom
ömölhetett a földre,
tátott szájakba bújt,
hogy mit se halljak. 
II
Itt lenni,
ez már a magasság!
Lábam alá vörös tócsa terül.
E vérszemmel
bámulok a száraz partba,
tüskével
vért karcolok a Napra,
szeretném őt, 
csak hagyna már egyedül. 
III
Szépen lenézek
mosolytalan arccal,
fejem alázatos kalász.
Növekedtem sokáig,

hogy ilyen magasra jussak,
hogy kenyér legyek.
A testem barmok alatt lesz alom.
De belém száradt a szerelem.
Szememből pereg az unalom. 
IV
Már látom,
jaj, látom
hangtalanságom,
jaj, szörnyű ez a kiáltás,
mely puhán lebeg hajban,
szakállban,
csak kiáltani kéne
akarom!
Ó, Áruló, Te,
kőszínű dárdás,
mézszínű hárfás!
Kihörgöm,
kiszakítom:
elárultatnám magam
még egyszer! 
V
Mit néztek rám, ti,
kik vagytok a feszülés,

vagytok halántékomon a rozsda!
Ne sajnáltassátok magatok
bámész vigyorok,
fából készült térdekre rogyva,
mert ropog alattatok a földkéreg,
lángokban áll fejeteken a haj,
mindig itt vagytok:
ma, tegnap, tavaly,
de én soha semmit se kérek. 
VI
Süllyedek,
csak a fülem dereng még,
szakállamon felkúszik
a halál.
Kifordítja szemem,
s a számba ül,
hogy elsuttoghassa:
nem gondolta, hogy
itt talál. 
VII
Kiütköztem foltként
a világ testén,
nem tudható, hogy
csóknak vagy korbácsnak
vagyok-e nyoma,
de kihülök lassan,
s a világ
összeszorított számat
tüzes vassal
rajzolta fel magára. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése