2020. május 6., szerda

Boda István - Esténként néha



Esténként néha, egyedül már,
mikor az utca csendje altat, 
s a szegletekben por s szemét száll
és a mélyedésben barackmag,

elgondolkodom, hogy íme itt van
ez a  város is, s nem is ritka. 
Álmok, közhelyek, s milyen mélyen
enyém lett mégis titka, piszka,

akárcsak az a régi édes
gyalogút. De hol is van az már,
az az emlék, amikor fényes
délutánok ültek a rozsnál

s én is ott ültem. Jó kesernyés
illatok libegtek a szélben. 
Elgondolkodom, de régen is volt,
istenem, milyen réges-régen. 

Változunk, kopunk. Új az ágyunk.
Emelet, kő meg szürke aszfalt.
De az ember csak fújja, fújja
szívéből az egyetlen-egy dalt,

a gyermekséget és az édent. 
A ködben neonfények úsznak.
Éjfél van. Sötét glóriája
megnő a nagy bérház-kapuknak.

Üres lesz minden, mint a pálya, 
ha véget ér a meccs. Az utcák
s a terek a csorgó magányban
egyhangú álmukat alusszák,

akár a nők, kik minden este
valami jó csodára várnak. 
S akár a férfiak, kiket meg 
csak egy érdekel, a vasárnap,

az arasznyi menedék, melyhez
békességet ad egy-egy korsó.
Nézem a várost. A remizbe
fut a villamos, az utolsó,

aztán már csend lesz. Csak a tárgyak
mélyen lüktet az örök élet,
s az anyagmegmaradás nyelvén
billió évekről beszélnek.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése