Amint az ajtón benyitok,
kezemnek otthont adsz a tiédben.
Befogadod, mint csavargót a házba,
ott vacok várja, tűzhely, vacsora,
nincs lárma, nincs tülekedés.
A lélek felbátorodva
kioldja átázott cipőjét,
vizes harisnyáját kötélre dobja,
aranyfényű teát tesznek elébe,
illatos málnaízzel,
vágnak mellé, amennyi jólesik,
a friss kenyérből.
Aztán, ha a lélek, felbátorodva
egy kicsit kutat még a polcon,
talál ott rejtett örülnivalót:
kis üveg mézet,
vagy egy pozsgás-piros almát.
Csak annyi kell, hogy kezemnek
egy pillanatra
otthont adj a tiédben.
Legszebb ha alszik s rózsaszín
álmából ébred, mocorog.
Egyszer volt ilyen egyszerű.
Ébredj föl, nézz rám, itt vagyok.
Legszebb ha nyílik a szeme,
de homloka még álmodik.
Megúsztat kéktükrű taván,
rebben s fölsóhajt - Te vagy itt?
Legszebb ha eszmél s érzi, hogy
visszazuhanni volna jó.
Elér legtisztább illata.
Lejjebb csúszik a takaró.
Legszebb ha tüzel még a test;
őrzi az alvás melegét.
Ne ronts el semmit, búj ide!
Folytassuk együtt a mesét.
Legszebb szó nélkül, mert igaz.
Ő ronthatatlan örömöm!
Átcsap fölöttünk a világ.
Már semmi máshoz nincs közöm.
