Az én arcomba jégszemű sikló nem lesett.
Csobogó léptemre széthajlott a berek.
A vizitök kelyhe kék italt kinált,
s a nád cirmán felejtett emelőhálómba
várt reám a magány ezüstlábú pókja.
Árva szöcske sírt kajla kalapomba…
Oly békén éltem itten egykoron,
mint kék vizek mellén a napkorong…
Most iszapos kezemmel csak a vizet merem,
s míg hálóm sarkain négy bölcs lótusz terem,
a parázs nap előtt estig gém kering,
és én vígan halászok árnyas szárnya alatt,
s hálóm, ha fulladt bivaly szarvára akad,
kibontják szépen a jószívű halak…
Egyetlen gondom, hogy bölcsen megvagyok.
És arcomnak vízből szobrot faragok…
Kép forrás: https://www.flickr.com/photos/mollyayers/6970915632/
