Szabolcsi Erzsébet - Változatok a csendre

 

 

Valaki megszólalt, és a csend
apró szilánkokra hullott.
Most óvatosan lépkedünk,
Nehogy megsebezzenek
az éles szavak.
………….
Napfény, ne nézz rám,
szellő, ne simogass,
patak, ne dalolj nekem…
ma néma vagyok,
csendem keresem…
…………
Néma tisztaság.
Betűk helye papíron:
Fehéren fehér.
…………..
…s belém hasít a némaság.
Tört szív reccsen fagyos éjben.
Ki nem mondott szavak szállnak
örökké tétova égen.

 

Kép: https://schoengeistig.tumblr.com/post/13583744112

Szabó Lőrinc - Enyém volt s mégse enyém ma

 

Enyém volt s mégse enyém ma,
enyém ma is, és idegen,
ha eszembe jut, újra hajnal
ragyog az életemen.

Nézem s nem látom. Az arca
csupa fény, felhő, remegés;
virágzene: szóba fogni
túlsok és túlkevés.

Virágzene, érthetetlen.
Ki tudja, nem álom-e?
Tűnt évek titka, merengő
fény- és illat-zene.

Enyém volt s mégse enyém ma,
nem enyém, s örökre az,
neki üzenek, a szive tudja,
s megdobban: úgy van, igaz!

Enyém volt és mégse enyém ma,
enyém ma is, és idegen,
ha eszembe jut, újra hajnal
ragyog az életemen.

 

Kép:https://infostart.hu/images/site/articles/lead/2021/11/1637588165-lmm6zXUW3_md.jpg

Rab Zsuzsa – Kívüled élek

 

 

Órák, napok
jéghártyás ablaküvegét
lehelgetem, hogy megláthassalak.
Gyönyörű arcod tanulom
utcán, sínek között, örök életveszélyben,
nem tudom hova tartó villamosokon.

Kívüled élek,
olyan bátran, hogy abban már
megláthatnád a vacogást,
ha egyszer közelről szemügyre vennéd.
De nem is ismersz.

Én vagyok az,
aki meg tudom szelidíteni
szemöldököd egymást-maró kígyóit,
aki nem félek, hogy összezúzódom
fekete köveiden,
aki talán még megbirkózom egyszer
iszonyú angyalaiddal,
aki be merek lépni hozzád
a magad-fonta kettős rács mögé
és enni adok neked naponta
és megitatlak.
Nem is tudsz róla, lehajtott-fejű.

Érted-e még az egyszerű beszédet?
Bogozd ki göbös sorsodat.
Segítek.
Aztán visszaadom.

Kívüled élek,
ilyen siralmas-bátran.
Te itt keringsz, még oldozatlanul,
csontjaim fehér izzószálai
tízezer voltos áramában.

 

 

Kép: Jégvirág - Thomas Hubauer

Birtalan Ferenc - Ma boldog

Ez a reggel ágyamba bújt.
Hízelkedett: ne kelj fel.
Ablakomon túl ködvirág.
A könnyű szél deret ver.

Ez az álom itt ragadt még,
őrzi az árnyvilágot.
Odakint hideg szürkeség
kergeti szét az álmot.

Ez a reggel ágyban maraszt:
dérből vagy, napsugárból;
fogadd el azt, amit ma kapsz,
ne félj a tél szavától.

Ez a reggel kedves nekem.
Fülembe súg. Mosolygok.
Hempergünk még, dédelgetem.
Jó látni, hogy ma boldog.

Wisława Szymborska - Cím nélkül talán

 

Úgy alakult, hogy egy fa tövében

ülök a parton,

napfényes reggelen.

Jelentéktelen esemény ez,

nem fog bevonulni a történelembe.

Nem csata, nem békekötés,

amelynek okait kikutatnák,

sem zsarnokölés, emlékezetre méltó.

Mégis tény, hogy a parton ülök,

és ha már itt vagyok,

jönnöm is kellett valahonnan,

elôtte pedig

megfordulnom számos más helyen,

éppen úgy, mint az országhódítóknak,

mielôtt hajóra szálltak.

Egy röpke pillanatnak is burjánzó múltja van,

péntekje szombat elôtt,

június elôtti májusa.

Éppoly valódi távlatai,

mint hadvezérnek távcsövön.

A fa nyárfa, mely sok éve hajt itt.

A folyó neve Raba, nem tegnap eredt.

Azt a kis ösvényt sem tegnap óta

taposták ki a bokrok között.

A szélnek, hogy szétoszlathassa ôket,

elôbb ide kellett fújni a fellegeket.

S bár említésre méltó semmi sincs e vidéken,

attól még részletekben gazdag a világ,

éppoly megindokolt és meghatározott,

mint amikor népvándorlások színtere volt.

Nem csak az összeesküvéseket övezi csend.

Nem csak koronás fôt illet jogcímek díszmenete.

Nem csak egy felkelés évfordulója lehet kerek

és megülhetô, hanem egy kavics is a parton.

Az alkalom hímzése sûrû és kacskaringós.

Hangyaöltések a fûben.

Fûvel kivarrva a föld.

Hullám-mintákba szôve egy faág.

Úgy alakult, hogy vagyok és nézem.

Fehér pillangó csapong fölöttem

csak ôt megilletô szárnyain,

és a kezemen átrebbenô árnyé

nem másé, nem bárkié, hanem csak az övé.

Ilyenkor mindig elbizonytalanodom,

hogy a fontos

fontosabb-e a jelentéktelennél.

Fotó: Dodek Veronika 

Sík Sándor - A hajnal szerelmese

 

Azt szeretem, aki nevet,
Akinek rózsaszín az arca,
Aki örül, aki kacag,
Aki dalolva megy a harcra.

Enyém az áprilisi szellő.
A feslő bimbót szeretem,
A hasadót, a harmatosat.
A hajnal a szerelmesem.

Az én emberem a gyerek,
A nagy szemű , nevető gyermek,
Akiben szűz minden-csírák,
Ezer erők rügyezve kelnek.

Az én emberem, aki fölkel,
Az induló, az ébredő,
Akinek győzelem az álma,
Akiben dalol a jövő.

Szeretem azt, aki akar,
Aki remény, aki ígéret.
Az enyém a vér és a tűz:
A fakadó fiatal élet.

Az ébredő napot imádom,
Megyek a virradat elé.
Az én lelkem a tüzek lelke,
Az én dalom a hajnalé.

 

 

Komáromi János - Hajnali folyó

 

 

 

 

még alszanak a parti fák
ködpárát sóhajt a folyó
csendesen loccsan a tajték
éppen csak gurulni kezdett a Nap-golyó

világosabb szürke lett az élet
haloványan feldereng a vízen túl
szellő lóbálja meg a gesztenyéket
egy tüskés-labda a földre hull

apró hajnali neszek
árnyékokba húzódnak
tündöklő égi fátyolok
a nappalra borulnak

gyűrt-vörös már a víztükör
tűz-keménnyé váltak a habok
izzó fém-folyam csordogál hallgatag
elmerülnek benne tegnapok és holnapok

nyugalmat áraszt a folyó
hűvösek és simák a hullámok
csendesség árad szét bennem is
ahogy a reggelre várok

 

fotó:https://www.flickr.com/photos/tvg_foto/4938398054/in/photostream 

Kosztolányi Dezső - Méz

 

 

 

A fájdalmam oly érett, mint a méz már
és bölcs és mély és terhes száz titokkal
és minden kincseket magába foglal
és hallgat és vár, sehova se néz már.
Virágtalan bánat. De ez: a minden.
Méz, tiszta méz, méz, mennyei ital,
több mint a föld tűnő virágival,
ambrózia, virágok lelke, kincsem.
Gyümölcs, nektár, melytől üdül a hívő,
minden cukrot magába édesítő.
Én csak röpültem és ezt szüreteltem
kalászos rónán és szőlős hegyekben,
ezt szüreteltem, mert én csak röpültem
és életem nehéz mézzé köpültem,
bánattá, jajjá, könnyé, tiszta mézzé,
egy csonk világban egy fájó egésszé.