Valaki megszólalt, és a csend
apró szilánkokra hullott.
Most óvatosan lépkedünk,
Nehogy megsebezzenek
az éles szavak.
………….
Napfény, ne nézz rám,
szellő, ne simogass,
patak, ne dalolj nekem…
ma néma vagyok,
csendem keresem…
…………
Néma tisztaság.
Betűk helye papíron:
Fehéren fehér.
…………..
…s belém hasít a némaság.
Tört szív reccsen fagyos éjben.
Ki nem mondott szavak szállnak
örökké tétova égen.
Kép: https://schoengeistig.tumblr.com/post/13583744112
Enyém volt s mégse enyém ma,
enyém ma is, és idegen,
ha eszembe jut, újra hajnal
ragyog az életemen.
Nézem s nem látom. Az arca
csupa fény, felhő, remegés;
virágzene: szóba fogni
túlsok és túlkevés.
Virágzene, érthetetlen.
Ki tudja, nem álom-e?
Tűnt évek titka, merengő
fény- és illat-zene.
Enyém volt s mégse enyém ma,
nem enyém, s örökre az,
neki üzenek, a szive tudja,
s megdobban: úgy van, igaz!
Enyém volt és mégse enyém ma,
enyém ma is, és idegen,
ha eszembe jut, újra hajnal
ragyog az életemen.
Kép:https://infostart.hu/images/site/articles/lead/2021/11/1637588165-lmm6zXUW3_md.jpg
Órák, napok
jéghártyás ablaküvegét
lehelgetem, hogy megláthassalak.
Gyönyörű arcod tanulom
utcán, sínek között, örök életveszélyben,
nem tudom hova tartó villamosokon.
Kívüled élek,
olyan bátran, hogy abban már
megláthatnád a vacogást,
ha egyszer közelről szemügyre vennéd.
De nem is ismersz.
Én vagyok az,
aki meg tudom szelidíteni
szemöldököd egymást-maró kígyóit,
aki nem félek, hogy összezúzódom
fekete köveiden,
aki talán még megbirkózom egyszer
iszonyú angyalaiddal,
aki be merek lépni hozzád
a magad-fonta kettős rács mögé
és enni adok neked naponta
és megitatlak.
Nem is tudsz róla, lehajtott-fejű.
Érted-e még az egyszerű beszédet?
Bogozd ki göbös sorsodat.
Segítek.
Aztán visszaadom.
Kívüled élek,
ilyen siralmas-bátran.
Te itt keringsz, még oldozatlanul,
csontjaim fehér izzószálai
tízezer voltos áramában.
Kép: Jégvirág - Thomas Hubauer
Ez az álom itt ragadt még,
őrzi az árnyvilágot.
Odakint hideg szürkeség
kergeti szét az álmot.
Ez a reggel ágyban maraszt:
dérből vagy, napsugárból;
fogadd el azt, amit ma kapsz,
ne félj a tél szavától.
Ez a reggel kedves nekem.
Fülembe súg. Mosolygok.
Hempergünk még, dédelgetem.
Jó látni, hogy ma boldog.
Azt szeretem, aki nevet,
Akinek rózsaszín az arca,
Aki örül, aki kacag,
Aki dalolva megy a harcra.
Enyém az áprilisi szellő.
A feslő bimbót szeretem,
A hasadót, a harmatosat.
A hajnal a szerelmesem.
Az én emberem a gyerek,
A nagy szemű , nevető gyermek,
Akiben szűz minden-csírák,
Ezer erők rügyezve kelnek.
Az én emberem, aki fölkel,
Az induló, az ébredő,
Akinek győzelem az álma,
Akiben dalol a jövő.
Szeretem azt, aki akar,
Aki remény, aki ígéret.
Az enyém a vér és a tűz:
A fakadó fiatal élet.
Az ébredő napot imádom,
Megyek a virradat elé.
Az én lelkem a tüzek lelke,
Az én dalom a hajnalé.
még alszanak a parti fák
ködpárát sóhajt a folyó
csendesen loccsan a tajték
éppen csak gurulni kezdett a Nap-golyó
világosabb szürke lett az élet
haloványan feldereng a vízen túl
szellő lóbálja meg a gesztenyéket
egy tüskés-labda a földre hull
apró hajnali neszek
árnyékokba húzódnak
tündöklő égi fátyolok
a nappalra borulnak
gyűrt-vörös már a víztükör
tűz-keménnyé váltak a habok
izzó fém-folyam csordogál hallgatag
elmerülnek benne tegnapok és holnapok
nyugalmat áraszt a folyó
hűvösek és simák a hullámok
csendesség árad szét bennem is
ahogy a reggelre várok
fotó:https://www.flickr.com/photos/tvg_foto/4938398054/in/photostream
A fájdalmam oly érett, mint a méz már
és bölcs és mély és terhes száz titokkal
és minden kincseket magába foglal
és hallgat és vár, sehova se néz már.
Virágtalan bánat. De ez: a minden.
Méz, tiszta méz, méz, mennyei ital,
több mint a föld tűnő virágival,
ambrózia, virágok lelke, kincsem.
Gyümölcs, nektár, melytől üdül a hívő,
minden cukrot magába édesítő.
Én csak röpültem és ezt szüreteltem
kalászos rónán és szőlős hegyekben,
ezt szüreteltem, mert én csak röpültem
és életem nehéz mézzé köpültem,
bánattá, jajjá, könnyé, tiszta mézzé,
egy csonk világban egy fájó egésszé.
Az én arcomba jégszemű sikló nem lesett.
Csobogó léptemre széthajlott a berek.
A vizitök kelyhe kék italt kinált,
s a nád cirmán felejtett emelőhálómba
várt reám a magány ezüstlábú pókja.
Árva szöcske sírt kajla kalapomba…
Oly békén éltem itten egykoron,
mint kék vizek mellén a napkorong…
Most iszapos kezemmel csak a vizet merem,
s míg hálóm sarkain négy bölcs lótusz terem,
a parázs nap előtt estig gém kering,
és én vígan halászok árnyas szárnya alatt,
s hálóm, ha fulladt bivaly szarvára akad,
kibontják szépen a jószívű halak…
Egyetlen gondom, hogy bölcsen megvagyok.
És arcomnak vízből szobrot faragok…
Kép forrás: https://www.flickr.com/photos/mollyayers/6970915632/
Arcomat gyötri ránc, idő,
a tenger – látod – ezt faragta.
Homlokomból ballada nő,
kudarcok szénfekete szobra.
Ha segítenél, most gyere,
kötözz kerítést vad szeleknek,
ne szóljon szavak kényszere,
görcseimből hidd el: szeretlek.
Majd túléljük a szenvedést,
gyönyörű lesz a csönd a mélyben.
Érints szívemhez kurta kést,
hogy a haláltól sose féljen.
Kép forrása: https://pendulum.444.hu/2019/05/14/a_sztalker_spiritualis_szepsege
kegyetlen fikció voltál már akkor is
amikor katalógusomba fölvettelek
azóta sokszor osontunk végig a
gyilkos vitákkal telepített aknamezőkön…
ha új életre kelnék már nem szeretnélek
olyan szemérmetlenül csak bámulnálak
hogy fájjon… és amikor minden segélyhívó
foglalt: álmodnék neked valami szennyeset
Most gyűjtsd a fényt. Magas hegyekre menj,
ahol kékebb és ragyogóbb a menny.
A lelkedet csűr-szélességre tárd
és kéve-számra szedd a napsugárt.
Azt is, amit a nap búcsúzva ont,
ha arany küllőt vet a horizont,
s ott is, hol késő délutánokon
még megragyog fémsárga lombokon.
Sietni kell. Egy nap leszáll a köd
és szűkre fogja szemhatár-köröd.
S egy éj is jön, mely csillagfényt sem ad,
s évmilliókig nem lesz sugarad.
Ha szólnak: “Este van, hol vagy?”
– hinnék, maga a hold az,
csillagot cseresznyézget,
köpdösi a sötétet.
Apám arra jönne,
bordáim csücskibe ülne,
ringatóznánk mindketten
szívhang és csillagközökben.
Csak lógálnánk a lábunk,
a nyár sütné a hátunk.
Nem mennénk esteledni,
nem halna meg semmi, senki.
Hulltak a csendre éber aranyalmák.
Fényszépségük csillogta át az estét,
de menekülő, égő rigóhangok
e csendet olykor itt-ott megsebezték,
majd újra csend lett. Mozdult, szellemekkel
volt tele a kert titkos túlvilága,
s szálló bogár szárnya szórt csillagszikrát
a végtelent eljátszó esti nyárra.
Itt éreztem először: bús a szépség
a fényben éppúgy, mint kilengő árnyban,
s van valami ismerős szomorúság
a rigók estét kiáltó szavában.
Megéreztem akkor, tág szemű gyermek:
ha múlik, mennyi minden bús-hiába!
Mit ér a szépség tétova szívekben,
ha felettünk máris árny nő az árnyra?
Kezemben könnyes álom-aranyalmák.
Fényszépségük csillogja át a létet.
Rigók helyett jajszót versem kiált most
az elmúlásnak, esti messzeségnek.
Ja! Ich weiß, woher ich stamme!
Ungesättigt gleich der Flamme
Glühe und verzehr' ich mich.
Licht wird Alles, was ich fasse,
Kohle Alles, was ich lasse:
Flamme bin ich sicherlich.
~ * ~ * ~ * ~
Ugy van! Tudom, honnét jöttem!
Telhetetlen láng-gyönyörben
égek, izzok, pusztulok.
Fény lesz mind, amihez érek,
szén, amiből már nem kérek:
úgy van, úgy van, láng vagyok!
Fordította: Szabó Lőrinc
Szerettem volna adni,
de nem volt: mit. –
Szerettem volna kapni,
de nem volt: kitől.
Szerettem volna enni,
de üres volt a tányér. –
Szerettem volna menni
de nem volt: hová.
Szerettem volna halni,
de a Halál kitért. –
Szerettem volna élni,
de nem volt: miért.
