A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szerelem. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szerelem. Összes bejegyzés megjelenítése

2019. szeptember 21., szombat

Illyés Gyula - Szerelem





Mint egy dalba, dalba, úgy burkolom magam
szerelmedbe és úgy sodortatom magam.
Nevetve fordulok, ha egy-egy szögleten
rámront az izmos szél, birkózni kezd velem.


Lépek mint részeges, kit egy dallam visz és
aki köré a bor egy régi nyárt igéz,
nem állanék meg, ha tekintetemtől e
hófedte hársfasor rügyezni kezdene.


Járok habok gyanánt futó finom havon,
mint egy tűnt lét felé s föl-fölszippantgatom
egy szép szigetvilág édes gyanta-szagát,
két kezemen maradt szerelmed illatát.

2019. szeptember 20., péntek

Radnóti Miklós - Áhitat

 


Kedves, miért is játszom boszorkányos
ékes szavakkal, amikor szomorúbb
vagyok a fűznél, büszkébb a fenyőnél
és szőkébb a vasárnap délelőttnél.

Amikor ősszel, ha haloványan csillog
a napfény, egyszerű szavakkal hódolok
néked és szeretlek, ahogyan csak a fűz
szeretheti a bágyadt folyót.

Színes miseruhát hoznak az alkonyok, hogy
imádkozzak hozzád egyszerű, szomorú
szavakkal, melyek néha bennem születnek
és nem marad utánuk semmi.

Szomorúbb vagyok a parti fűznél
és szép szavakkal szeretlek mégis
pedig te szebb vagy a százszorszépnél
és az egyszerűbbnél is egyszerűbb.

2019. szeptember 19., csütörtök

Garai Gábor - Veled vagyok





Érzed, ha gondod, bánatod van
szólok hozzád, veled vagyok;
mint én is meghallom bajomban
hozzám szivárgó sóhajod?!


Nélküled élni nem tudok már;
lásd, ha távol vagy, ha közel
- édes bájad körül-lobog bár -
keserű mámorod ölel.


Kik összeforrottunk a bajban,
tilosban (s bűnben - mondanák
a szentek!), megleljük-e majdan
a közös kegyelem szavát?


Megleljük-e? Veled keresném
étlen is ítéletnapig!
Míg ránkgyújtja e képtelen fény
hűségünk gyémántholdjait.

2019. szeptember 17., kedd

Kiss Judit Ágnes - Szerelem, utoljára








A szerelem majd egyszer elmúlik,
a rabszolgának is díszére váló
alázat és a vele együtt járó
szenvedés. A lázat, ami ágynak
döntött, s dacolt hideg borogatással,
csillapítókkal, esténként sem érzed,
s a nemtörődöm rándításra eddig
merev vállízület lazulni kezd.


Lábujjhegyen, reggel, hogy fel ne ébreszd,
nem óvakodsz ki feltenni a kávét,
ha késve jön, nem bámulod az órát,
és nem fülelsz féltékenyen, kivel
beszél, ha hívják, s este nem sietsz
haza, ha másik férfi mosolyog rád.

Így minden könnyű, minden kellemes,
nincs miért sírnod, gyomrodból a görcs
felszívódik, s a kiszolgáltatott vágy
leszárad rólad, akár a szemölcs.

Amit feladtál érte, visszaszerzed
apránként, s többet vissza már nem sírod
azt az eszetlen összeolvadást,
óvod magad, mint fényüket a termek,
tudod, hol kezdődsz, tudod, hol van véged,
s a napról napra növő ürességet
csak valami más számlájára írod.

2019. szeptember 11., szerda

József Attila - Várlak



Egyre várlak. Harmatos a gyep.
Nagy fák is várnak büszke terebéllyel.
Rideg vagyok és reszketek is néha,
Egyedül olyan borzongós az éjjel.
Ha jönnél, elsimulna köröttünk a rét
És csend volna. Nagy csend.
De hallanánk titkos éjjeli zenét,
A szívünk muzsikálna ajkainkon
És beleolvadnánk lassan, pirosan,
Illatos oltáron égve
A végtelenségbe.

Szabó Lőrinc - Őrizni fogsz




Mint százkezű szél a riadozó
vetéseket, megrohanlak,
vagy mint a nap, mikor reggel beleveti magát
karjaiba a meztelen tavaknak.

Megrohanlak: a hálám rohan meg.
Rettenetes fény gyul át rajtam:
nem látlak tőle, pedig itt vagy
s te magad keresed az ajkam.

Nem látlak – Emberek vagyunk még?
Káprázat visz hintázva föl-le.
Egyszer, súgod, egyetlenegyszer!
Aztán zuhanok, mindörökre.

Egyszer, súgod még, s én kialszom,
feketén, kábultan, halottan,
de te már megőrzöl, ahogy a napfényt őrzi
a föld sötét s nehéz aranyban.

Szabolcsi Zsóka – Lennél-e?



Lennél-e kedvemért felhő, kapkodó szél?
Lennél-e kedvemért széllel szálló levél?
Lennél-e értem pitypangbóbita,
ha én lennék az ősz hűvös sóhaja?


Ha Te lennél a tél hideg lehelete,
lennék kedvedért hullongó hópihe.
Lennék kedvedért hófúvás vihara,
vagy lennék miattad csipkés zúzmara.

Faludy György – Mióta hallgatlak




Mióta hallgatlak, fülem fövény lett:
beszívja minden szavadat; szemem
kettős teleszkóp, álmomban is téged
tart fókuszban; indának tekerem


köréd karom; bevéslek az érzékek
fakó tükrébe; nem is kérdezem,
hogy mit akarsz, mert tudom, mi kell néked;
ha jókedved van, hőmérsékletem


fölmegy kissé; minden gondod és gondom
együtt párolgott el; lényedből folyton
iszom s nem kapok soha eleget;

kifaraglak, megírlak és lefestlek, 

hogy képtárad vagy börtönöd legyek;
száz járatot vájtam beléd; a tested

külön van még; fejünk már egyveleg.
Jelenléted s hiányod egyremegy.


József Attila - Miért hagytál el, hogyha kívánsz






Igaz-e, hogy érezlek most is,
Amikor messzire vagy tőlem?
Mért hagytál el, hogyha kívánsz,
Ha bennem lehetsz csak ünneplőben?

Mért nem csókolsz, ha úgy esik jól?
Mért fáradnak el a rohanók?
Mért rág szú-módra szét a tenger
Karcsú, viharra teremtett hajót?...

Tudom, hogy jössz majd. Úgy esel belém,
Mint szép, szikrázó mennykő a tóba!
De megégetnők-e a világot,
Vonagló lángokként összefonódva?

S pocsolyákba árkolt bús arcomba
Birnál-e nézni, ha én is belelátnék?...
Ó asszonyom, te balga, te bolond,
Játszót-játszó, ostoba, semmi játék!

2019. augusztus 12., hétfő

Váci Mihály - Vigyél el innen



Egész nap rádgondolok,
Vigyél el engem innen.
Emlékeink szénapadlásán
tedd fejem alá a karod.
Vigyél el - szavaid úgy ringatnak,
mintha vinne régi fiáker.
Csontomat összetörték,
megtaposták az arcom,
gázoltak a szemembe,
kioltották a homlokom,
letérdeltettek engem,
kaján dereseikre húztak,
kötöztek kalodába,
kutyámat elzavarták,
tereltek a terekre,
és legelték a lelkem.

Egész nap téged várlak,
a haragod is meggyógyít.
Szerettem volna kiáltozni,
orvoshoz elrohanni,
ha lenne még oly kocsma,
ha lenne még oly templom.
Szerettem volna sírni,
széjjelverni az arcuk,
a térdüket étfogni,
a kegyelmüket kérni,
géppuskát keríteni,
vagy egy templomi zászlót:
ügyészt, védőügyvédet,
papot, anyámat hívni:
menlevelet szerezni,
vallást, új hitet, törvényt,
érveket: - ne bántsuk egymást.
Nincs igazatok! - magyaráztam.
Nekem is igazam van! - kértem.
Befogtam a fülemet végül,
könyörgésem ne halljam.

Egész nap téged várlak.
Vigyél el engem innen.
Te tudsz helyet a Földön,
hol nélkülük is van élet.

2019. július 31., szerda

Kartal Zsuzsa - Hajnali hársak


Arra ébredtem fel, hogy szeretlek.
Tudom, nincs ebben semmi meglepő,
de engem meglepett, hogy nem hiányzol.
Május vége felé járt az idő,

s mintha először ébredne a város,
a semmiből csak most keletkezett.
Félálomban nyújtóztak a házak,
az utcák egymást kereső kezek.

Elsápadt az ég. Nem szürkült, egyre kékült.
A búcsúzó tavasz sétált a karcsú nyárral.
A Duna felől jött. Akácillatot,
s kábító hársat hozva hajában.

Arcodra fújtam e kora nyári széllel.
Mélyen beszívtad a hajnali párát.
Elmosolyodtál. Betakartalak.
Álmodban megsimogattad a párnát.

2019. július 29., hétfő

Niit, Ellen – Egy apró dal




Egy apró dal hevert a parton
együtt a kagylósereggel.
Egy apró dal hevert a parton
eső után ma reggel.


Egyetlen szála volt a dalnak,
sós ízű, mint a tenger:
csak téged, csak téged akarlak
holtomig - szerelemmel.


Fordította: Rab Zsuzsa

2019. július 25., csütörtök

Károlyi Amy - Így



Halkan mondjad, - hangosan hallik, -
vissza ne verjék messzi falak.
Leírni talán nem is szabad.

Orcádra fessed rózsaszínnel,
bújtasd mosolyos csigaházba,
didergésbe és könnyű lázba.

Rejtsd pillád alá, meg ne lássák,
akadó lélekzetbe vessed.
Hogyha szereted, így szeressed.


Forrás: Labirintus Meseterápiás Műhely

2019. július 24., szerda

Dsida Jenő - Szerelmes ajándék




Dsida Jenő - Szerelmes ajándék

Vers helyett szivesen szőnék ma lompos
szőnyeget puha gyapjúból szobádba,
pompás Perzsia száz mesés színével
ékes kis teritőt, dús-borzosat, mely
tiszta ágyad előtt heverne mindig.
Reggelente, mikor lelépsz az ágyról
s lenge inged alatt tüzelve borzong
álmos tested a hűvöses homályban,
tennéd rá puha lábadat mezítlen.
S míg csiklandva becézi bársonybolyha
zsenge talpadat és meleg bokádat,
bágyadtan bizseregve énreám és
szomjasan tapadó szájamra gondolj.

Otar Cselidze- Az Ezeregyéjszaka leveleiből


 O.Cselidze - Az Ezeregyéjszaka leveleiből

"...Az idő gyógyulást ígér nekem:
őrá bízom a leveleket, látod.
Majd küszöbödön váratod szegényt,
aztán az ajtódat sarkig kitárod.
...Mért nem óvjuk vigyázva a reményt?

... Csak füst és szél, csak füst és szél van köztünk,
mint egy éve, mint kétszáz éve már,
s azóta is. Kint füstbe, szélbe veszve
a népes utcák. Élnek, zengenek.
Levelet írok. Villamos döng messze,
s nevetnek, azért is, az emberek.
Minden utat behord a fájdalom.
Másé lettél, te, akit én szerettem.
S én írok. Mulatságos, mondhatom.
Hány éve már, hogy nem váltasz meg engem!
Hol vagy? Hány éve nem felelsz nekem!
Majd egy csavargó szellő erre lebben,
elsodorja hozzád a levelem.
Száll a levél, mint az égi madárka,
a házak fölött, a városon át,
S mint öngyilkos, a rohanó Kurába
a Veri-hídról leveti magát.

Ősz van bennem, ősz.
Arcomon szeptemberi árnyak.
Nézz rám egy percre csak
valahára!
S akkor, mint egy boldog pojáca,
futok hozzád, szökdelve járok,
egy szál pilládon  beszállok a lángba.

Tűnődve, öregesen ballag el sok-sok évem,
szívem, mint gyertya, fogy, olvad.
Egyszer találkozunk még 
valahol egy járdszélen, 
akkor majd elkiabálom
minden jaját a fájdalomnak.

Változik minden;
a hangok, az érzések, az öltözetek.
Csak én írom a sok levelet,
mint azelőtt.
Akár a rabszolga, minden percnyi reményt összegyűjtögetek,
gúny és szidalom  közt kuporgatom az időt.
Nem pazarlok el egyetlen idő-szilánkot,
még álmaim sem teltek haszontalanul.
Elfelezem veled majd kincseimet,
a sok rólad szőtt álmod 
egyszer, valamikor.

Majd akkor elmondom sok nyugtalan éjem,
szememről a kötés leszakad,
a lelkem előtted kétfele tépem,
S két nap telik el huszonnégy óra alatt.
Megduplázódnak az órák, hónapok, évek,
a fájdalom és a harag,
a megszámlálták lépcsők meg a veszteségek,
S kettővel kell szorozni életkoromat már,
kezem alatt a néma billentyű egyre kevesebb lesz.
 

Rainer Maria Rilke - Szerelmes dal




Rainer Maria Rilke - Szerelmes dal



Mint tartsam az én lelkem, hogy ne érjen
a te lelkedhez? Mint emeljem innen
más dolgokhoz fölötted, észrevétlen?
Jaj, csak lehetne a homályba vinnem,
rég elveszett magányba, a sötétben,
hol elhagyottan néma-tompa csend ül
s nem zeng a táj, ha mélyem mélye pendül.



De az, ami megérint téged, engem,
már egybefog veled s titkom kizengem,
a két iker húr egy hangot fuval.
Milyen hangszerre vonták szíveinket?
S milyen játékos tart kezébe minket?
Ó, égi dal.



(Kosztolányi Dezső fordítása)

Pilinszky János - Örökkön-örökké

 

 

Pilinszky János- Örökkön örökké

Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,
maradék szemérmem némasága ez,
úgyse hallanád meg, hangot ha adok,
sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.


Tűrök és törődöm engedékenyen:
mint Izsák az atyját, én se kérdezem,
mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,
szófogadó szolga, ami hátra van.


Keserüségemre úgy sincs felelet:
minek adtál ennem, ha nem eleget?
miért vakitottál annyi nappalon,
ha már ragyogásod nem lehet napom?


Halálom után majd örök öleden,
fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,
karjaid közt végre kisírom magam,
csillapíthatatlan sírok hangosan!


Sohase szerettél, nem volt pillanat,
ennem is ha adtál, soha magadat,
örökkön-örökké sírok amiért
annyit dideregtem érted, magamért!


Végeérhetetlen zokogok veled,
ahogy szoritásod egyre hevesebb,
ahogy ölelésem egyre szorosabb,
egyre boldogabb és boldogtalanabb.



 

Csobánka Zsuzsa Emese – Biankó





Csobánka Zsuzsa Emese – Biankó

A tengernél lakom.
Ott lassabbakat állít meg a szív,
a sirályok hínárra, medúzára szállnak.
Elfüggönyöztem mégis a szobát,
nem akartam látni a napfelkeltét.
Csak lepergett vakolat maradna a helyén,
szemközt a vízen, ahogy a szemembe néz a nap.
Lassú évszak ez a halálra.
Valaki bennem ütővel mér,
de a harangok távoliak.


Nézd a partot. Emlékszem, kifutottam reggelente,
elhiggyem, nem olyan mély.
Aztán apálykor segített hazudni,
annyi sok kérdésre nem jött soha semmi,
de a vége előtt a dagályra keresem a szót.
Üresen kongó harang ez a tengerparti sáv,
a függöny épp ellenkezőleg:
sosem takarja el a szobát.


Megnyúlt árnyékok, mint felkiáltójelek,
valamit sodor a hullám.
Mint a sirályok hangja reggelente,
elviselhetetlenül szép.


Hát akkor gyere közelebb:
Ez itt az ágyam.
Annyi szív fordult meg benne, és most mégis üres, mint a tó.
Ha sós lenne, hívhatnád tengernek,
de könnyem sincs, mi visszatartható.
Szerettem is. És tán van jelen idő.
De ez az emberi oldal nevetségesen szívszaggató.


Komolyan ne végy.
Olyankor tekintsd csak az ágyam.
Az ágykeretre kiült sót.
Mint pergő vakolat, lombhullás vagy hó,
elég közben mind, aki látni akarja.
Legalább az isten hazudna kicsit a szélről,

hogy létezik passzát.