Még eligazitom gyürt párnák közé zsibbadt
testemet, s félretéve könyvet és papirt
éjbenvirrasztó lámpámat eloltom.
S szobám, mint durván meglékelt hajó
elmerül egy pillanat alatt, egyetlen
mozdulat letörli a némán álldogáló
butorokat. De mint gyors varázslat:
az elmerült világ helyébe derengő
ablakot vetit láthatatlan falamra
a másik pillanat. Mint filmen nappalt
az éj – ugy váltja sebesen a világ
káprázó képeit – meglátom a sápadt
gyöngyszinü eget, ablakkeretben
egy ágaskodó hegynek fekete csipkehátát,
barna fák árnyékát látom az égen
felmerülni és álombasüppedt háztetőket
Egy cseppnyi csillagot is látok!
óh szép kis csillagom! köszönöm
hogy nehéz magányomban megtaláltál!
hogy tiszta szemeddel szorongó
szemembe néztél s hunyorgó égi
fényjelekkel biztató hirt küldesz hozzám
Istennek bezárt országa felől.
Hallom hogy halkan énekelsz
a fogaid között dúdolsz
nem látom csak az éneked
amivel beszősz és befonsz
Csak lassan pergő hangjegyek
fonják finom hálójukat
homályos homlokom fölé
hogy elborít a kábulat
hogy nem látlak de kapkodok
utánad végül mint a vak
a levegőben hogy a hang
fényességében – lássalak!
Csak énekelj! Recseg a fény
szemem hangoddal megtelik
mint zenével a vak szeme
évezredtől évezredig.
Amikor egyszer
Elhagy a lélek,
Egyedül leszek,
-Gyere és védj meg!
Mikor a hajnal
Nem jön el többé,
-Fogd meg a kezem!-
Ne váljak köddé
Mint százkezű szél a riadozó
vetéseket, megrohanlak,
vagy mint a nap, mikor reggel beleveti magát
karjaiba a meztelen tavaknak.
Megrohanlak: a hálám rohan meg.
Rettenetes fény gyul át rajtam:
nem látlak tőle, pedig itt vagy
s te magad keresed az ajkam.
Nem látlak – Emberek vagyunk még?
Káprázat visz hintázva föl-le.
Egyszer, súgod, egyetlenegyszer!
Aztán zuhanok, mindörökre.
Egyszer, súgod még, s én kialszom,
feketén, kábultan, halottan,
de te már megőrzöl, ahogy a napfényt őrzi
a föld sötét s nehéz aranyban.
Lennél-e kedvemért felhő, kapkodó szél?
Lennél-e kedvemért széllel szálló levél?
Lennél-e értem pitypangbóbita,
ha én lennék az ősz hűvös sóhaja?
Ha Te lennél a tél hideg lehelete,
lennék kedvedért hullongó hópihe.
Lennék kedvedért hófúvás vihara,
vagy lennék miattad csipkés zúzmara.
Már nem fáj más,
Csak az fáj mindíg jobban,
Hogy égő sebeim
Olyan világtól-idegen sebek,
És a szívem más szenvedők szívével
Nem egy ütemre dobban.
Már nem fáj más,
Csak az fáj mindíg jobban,
Hogy önmagamba lassan visszanőttem.
Betokozódtam, elszigetelődtem.
Mint a temetkező selyembogár:
Magam a selymeimbe beleszőttem.
Szeretnék egyszer lepke lenni még.
Öröm mézét, búbánat harmatát
Az arany élet-réten vinni szét.
Leszállani minden virágkehelybe,
S megtapintni a virágok szívét.
Szeretnék egyszer hivő, hevülő,
Lengő, lebegő lepke lenni még.
Szokatlanul nyugalmas most a reggel;
az úton csak vigyázva járhatunk, mert
a hajnali eső arany csigákat
vert le a fákról. Tisztább vonalakban
sorakoznak fel a távoli dombok
és mikor a lassan melegedő föld
a hajnal könnyét már visszalehellte:
oly friss a szín, üveglelkünkön át oly
zenében úszik minden, mit a szem lát,
hogy e forró és nedves ragyogásban
levedlik rólunk az ember magánya
s nem is magunkat, nem idegeinket
érezzük zsongani: oly mély gyönyörré
sürűsödik az élet, hogy ilyenkor
hajam az erdő ruganyos hajával
összefolyik, karom ölelve nő a
kék láthatárba, mellem eke vérzi,
hangom a szél dala és az örök Nap
az én szemeimből nevet a földre.
