járdára leejtett nyalóka a hold,
pálcikáján bogár,
megy rá a holdra beleragadni.
simára nyalt kráterei a szádban,
tejút nyáladon a világminden,
mert minden líra és biokémia.
szóval, rohanok
az állomásra, és rálépek egy elejtett nyalókára,
a restiben megiszom két jégert,
és rossz vágányon állok.
találkozom valakivel.
aki mesél nekem,
(egy szamárról, egy erdőről, spanyolországról.)
nézem őt, hogy milyen szabad,
nézem, hová tűnik el az én időm,
(és hol vagy te benne. sehol.)
a vonat elindul, felszállunk mind végül,
akik rossz helyen álltunk.
és az a valaki félúton leszáll,
megölel, nézek utána, és érzem,
valami fontos kezd múlni belőlem.
Amint az ajtón benyitok,
kezemnek otthont adsz a tiédben.
Befogadod, mint csavargót a házba,
ott vacok várja, tűzhely, vacsora,
nincs lárma, nincs tülekedés.
A lélek felbátorodva
kioldja átázott cipőjét,
vizes harisnyáját kötélre dobja,
aranyfényű teát tesznek elébe,
illatos málnaízzel,
vágnak mellé, amennyi jólesik,
a friss kenyérből.
Aztán, ha a lélek, felbátorodva
egy kicsit kutat még a polcon,
talál ott rejtett örülnivalót:
kis üveg mézet,
vagy egy pozsgás-piros almát.
Csak annyi kell, hogy kezemnek
egy pillanatra
otthont adj a tiédben.
Legszebb ha alszik s rózsaszín
álmából ébred, mocorog.
Egyszer volt ilyen egyszerű.
Ébredj föl, nézz rám, itt vagyok.
Legszebb ha nyílik a szeme,
de homloka még álmodik.
Megúsztat kéktükrű taván,
rebben s fölsóhajt - Te vagy itt?
Legszebb ha eszmél s érzi, hogy
visszazuhanni volna jó.
Elér legtisztább illata.
Lejjebb csúszik a takaró.
Legszebb ha tüzel még a test;
őrzi az alvás melegét.
Ne ronts el semmit, búj ide!
Folytassuk együtt a mesét.
Legszebb szó nélkül, mert igaz.
Ő ronthatatlan örömöm!
Átcsap fölöttünk a világ.
Már semmi máshoz nincs közöm.
Hazugság, hogy túlélni,
mit gyomor nem bír el,
hazugság meglapulni,
amikor ütni kell.
Áltatás megmaradni
lelkünk sebeivel,
szabadságot pótolni
nem lehet semmivel.
Fondorlat az alázat,
hogy majd valamivel
kijátsszuk, mit a börtön
rácsával ránk lehel.
Csalás bunkerba bújni,
itt csalás elaludni
és csalás szemet hunyni,
ki-ki maga felel.
Árulás egyezkedni,
árulás elfeledni
sebet vagy igazságot,
ha belehalni kell.
Egy őszi estén útra kelni,
elűzni minden kósza álmot,
szivárvány-fátylat, délibábot...
Olyan jó volna messze menni.
Ha majd szívem a csendbe döbbent,
nem várni több találkozóra,
mosolytalanra, búcsúzóra...
Jobb volna úgy: nem sírni többet.
Az árvaságot elfeledni,
eltemetni egy tarka álmot,
fájdalmakat, szomorúságot...
Jobb volna úgy: ne tudja senki.
Egy alkonyatban útra kelni,
magammal vinni minden szépet:
szerelmes szókat, halk emléket...
Olyan jó volna messze menni...
Vonj sugaradba Istenem!
mint madár a fészkére, szállnék hozzád,
de látod, a rét örömei közt
elpattant a szárnyam csontja.
Végy kosaradba Istenem!
mint hal a horogra, sietnék hozzád,
de látod, a gyürüző mélynek
rám-tekeredett ezernyi hínárja.
Lelkemet mért áztatod
maró-lúgban évek óta,
ha sose végzel a mosással?
Kondérodban a tüzes lé
minek fortyog körülöttem,
ha sohase puhulok meg?
Mit akarsz szőni belőlem,
ha mindig szétmállok, mint a szecska;
Gonoszaid megtérnek, de hozzám
sose jön el a te országod.
Szívemet kétféle húzás tépi,
egyre lyukasabb, egyre zavartabb –
ládd-e, sokszor már azt se tudom,
melyik a te horgod zsinegje
s melyik a mélység inda-köteléke.
Vonj hevesebben! ön-erőmből
nem jutok én soha hozzád.
A csillagok mély poharában
csöppecske hűvös pára ing,
hogy reszketnek hajad szagában
egymáshoz békült árnyaink.
Gyertyává nyúlik tested árnya,
hajszálak füstölnek felette,
mint égre, ül szálló szoknyádra
s felcsillan egy-egy porszemecske.
Tekinteteddel fát ölelgetsz,
már vállamon ketyeg karórád,
s a fellegek szép repülői
színes lámpáikat kioltják.
(1968. április 24.) / Magántulajdon
