A. Túri Zsuzsa - (Fájdalom) küszöb

Fáradtan,
homályos szemmel
bágyadtan
keresel majd,
mert te sem érted,
véred hajt,
hogy mért voltam
én több mégis,
zsebedben bicska,
kés, a fétis,
s érzed, hogy fent,
vagy alant, érted
jártam jégben,
tűzben,
sárban,
fürödtem,
vagy éppen
kúsztam,
bátran
száz ország
porában,
hogy magasra
törve
végre,
a végtelen
színű égbe
benned égve
bátran
felemeljelek.

Körötted friss
rejtjelek,
csak poroszkálsz
fényre várva,
zárójelbe zárva,
évek kígyózó
utcáin
szédelegsz most,
szegény árva,
nincs több esély,
s tudd, te gyáva,
hogy a lélek elég.
A csönd unalmas.
A zaj zavar.
Köztünk a szakadék
hatalmas,
hiába fedi avar,
vagy hó,
homok,
vagy tó.
Mindenható
kezeid
nyújtanád, mert
azt sem hiszed,
hogy már
nem teremtenek.

Eltemettelek.
Jöttek mások.
Látomások.
Árnyruhások.
Álruhások.
Túl sok.
Jöttek, hogy
körülnyargaljanak.

Fényglóriát horgolok
füvekből.
Nyakláncot fűzök
szappanbuborékból.

Vízre vetített világ.
Az első mosolyban
benne a búcsúszó.

Nem óvlak
többé.
Így hideg
gömbbé
lesz a csend,
ha a hit
bástyái ledőlnek,
s közöny
tüskés bokrai nőnek
csengő virágok
helyett.

Félhetsz, hiszen
szerelmem tovafut
s te hiába markolod
a hideg hamut.
Nincs rád gondom,
csak úgy mondom,
egész halkan:
azt gondoltad,
belédhaltam,
pedig már rég nem várom,
hogy elérjenek
a ringató szavak.

Már mindent szabad.
Mert egy perc alatt,
lehullt rólam
a lánc,
így lettem csontig fagyva
szabad...
Repülve  a fény felé,
szemem csukva.
(A lét elé. Rajtam
csuklya).

S te nyitott
szemmel
is elbotlasz
a küszöbön.

Pilinszky János - Gyász

 

 

 

Fogad között fakó panasz,

magányosság vacog,

lakatlan partokat kutatsz,

üres minden tagod,

lezárt vagy, mint a kárhozat,

a homlokod mögött

csak pőre sikoltás maradt

vigasznak, semmi több! 

 

Nem óv a hűtlen értelem,

nem fogja szűk szegély,

csillagcsoportokat terel

a parttalan szeszély

elámuló szivedre: állsz

tünődve és hagyod,

belepjenek, mint sűrű gyász,

a foszló csillagok.

Nagyálmos Ildikó – Reinkarnáció

Csak te tudod, te tudhatod,
Utam honnan, merre tart,
A hold alatt, az ég felett,
Mi volt az, mi felkavart. 

Csak te tudod, a szememben
Hová utaznak a fák,
Hajnalokon a csillagok,
Hová gurulnak tovább. 

Csak te tudod, a vágy nehéz,
A kő, a sár nem nehezebb,
Arcodban megfürödhetek,
Hogy aki voltam, az legyek.

Michelle Gurevich - Show Me The Face

  

Show me the face

  Of the one I'll love

  Cause I've run out 

  Of preconceived notions

Show me the face 

  Of the one I'll love 

  Cause I've satisfied 

  All my preconceived notions

  Show me the face 

  Show me the face Show me the face

  That could break my heart next  

All of the ones 

I dreamed All of the ones 

I could conceive 

  Have spent the night with me 

  So show me the face

Kálnoky László - Szerelem nélkül így szeretni…

Befelé nézek csak magamba;
ami kívül van, minden úntat;
szívem üres lett és a mult
lomokkal teli régi kamra.
S engem már annyi csalódás ért,
annyi barátom elhagyott,
annyira egyedül vagyok,
hogy egészen felesleges
keseregnem egy csalódásért.

Leckét venni a lemondásból
keserű, de hasznos nagyon,
rájönni egyszer, hogy a sors
sem alkot újat, ő is másol.
Tudom már, hogy érdek miatt
minden kötelék szétszakad
s nevetséges, hogy a reményből
egy kevés, a legkoldusabb
szív sarkában is megmarad.

Mint elhagyott kastély, amelynek
nagy ablaka üresen ásít,
vagy őszi, ázott szántóföld, hol
csak rothadó torzsák hevernek,
olyan a lelkem; vak vagyok,
kinek minden szín ismeretlen,
a nappali ég naptalan
és feketék a csillagok.

Ám, mint nyűgös beteg, ki csak
egyetlen kéztől vesz be szert,
de ha más nyujtja, ellöki
az orvosságos kanalat,
gőgös szívem is megveti
a sok értéktelen vigaszt,
csábítást, hiúság-tapaszt,
mit más nők nyujtanak neki.

Elzárkózva mindenkitől,
zsibbasztó tüzekben megedzve,
fájó tüskék nőttek szívemből,
sebekkel vagyok keretezve.
Mit bánod Te, hogy e keret mi?
s olyan mindegy, mi lesz belőlem.
Istenem, hogyan is lehet
szerelem nélkül így szeretni!?

Kálnoky László - A látogató

Te közelítesz-e hozzám, vagy én
botorkálok ügyetlenül feléd, ki tudja?
Lépéseket jelez halk ropogással
a kavicsos út. Szél motoszkál
a lepattogzott zöldű zsalugáteren.
Irtózik az odabenn lakó
elmúlni dolgavégezetlen.
Pedig a bútorok, porlepte tárgyak,
az elmosatlan poharak, edények,
mint valami alkalmi vérpad
sivár kellékei…

Mutasd, hóhér, mutasd időtlen arcod,
mutasd palaszürke csillagaid
tompa fényét a hamusivatagban,
ahol úr vagy, mielőtt letarolnál
pallosoddal, akár az őszi kertet,
hol dérlepte gyümölcsök dideregnek
hajnal felé…

Nagyálmos Ildikó - “Tanulni kell. A téli fákat”

Tanulni kell. A téli fákat,
a zúzmarát a szűz havon,
ahogy a hólé átszivárog,
a bőrig ázott udvaron…

Tanulni kell a madarakat,
a hajnalt, ahogy feldereng,
kibomlik aranyszín ruhából,
s minden nap új napot teremt.

Tanulni kell a nőt, s az áldott
szót, amit szájával kimond,
ha átölel karjaival egyszer,
a félelem bugyrából kibont.

Tanulni kell egyedül maradni,
megtalálni a végtelent.
Önmagadban ráakadni végleg,
ki soha nem ölel, de szeret.

Fotó - Johhny Silver