Ady Endre - A vár fehér asszonya

 


A lelkem ódon, babonás vár,
Mohos, gőgös és elhagyott.
(A két szemem, ugye, milyen nagy?
És nem ragyog és nem ragyog.)

Konganak az elhagyott termek,
A bús falakról rámered
Két nagy, sötét ablak a völgyre.
(Ugye, milyen fáradt szemek?)

Örökös itt a lélekjárás,
A kripta-illat és a köd,
Árnyak suhognak a sötétben
S elátkozott had nyöszörög.

(Csak néha, titkos éji órán
Gyúlnak ki e bús, nagy szemek.)
A fehér asszony jár a várban
S az ablakokon kinevet.


Fotó -  Clarence Hudson White 

A lelkem ódon, babonás vár,
Mohos, gőgös és elhagyott.
(A két szemem, ugye, milyen nagy?
És nem ragyog és nem ragyog.)

Konganak az elhagyott termek,
A bús falakról rámered
Két nagy, sötét ablak a völgyre.
(Ugye, milyen fáradt szemek?)

Örökös itt a lélekjárás,
A kripta-illat és a köd,
Árnyak suhognak a sötétben
S elátkozott had nyöszörög.

(Csak néha, titkos éji órán
Gyúlnak ki e bús, nagy szemek.)
A fehér asszony jár a várban
S az ablakokon kinevet.

Forrás: www.eternus.hu - Klasszikus versekA lelkem ódon, babonás vár,
Mohos, gőgös és elhagyott.
(A két szemem, ugye, milyen nagy?
És nem ragyog és nem ragyog.)
Konganak az elhagyott termek,
A bús falakról rámered
Két nagy, sötét ablak a völgyre.
(Ugye, milyen fáradt szemek?)
Örökös itt a lélekjárás,
A kripta-illat és a köd,
Árnyak suhognak a sötétben
S elátkozott had nyöszörög.
(Csak néha, titkos éji órán
Gyúlnak ki e bús, nagy szemek.)
A fehér asszony jár a várban
S az ablakokon kinevet.

Juhász Gyula - Vidéki napraforgó

 

 

Öreg kert mélyén láttam őt
Tikkasztó nyár fülledt delén.
A vén kert mindig naptalan
S ő csöndesen csak várt szegény.
 

Várta az istent, a napot,
Felé fordulni úgy akart,
De hasztalan. Magányosan
És mindig naptalan maradt.
 

Így néztem őt testvér gyanánt
Fájdalmasan, vén kert előtt.
Vén kert előtt fájdalmasan,
Magányosan úgy néztem őt...

Öreg kert mélyén láttam őt
Tikkasztó nyár fülledt delén.
A vén kert mindig naptalan
S ő csöndesen csak várt szegény.

Várta az istent, a napot,
Felé fordulni úgy akart,
De hasztalan. Magányosan
És mindig naptalan maradt.

Így néztem őt testvér gyanánt
Fájdalmasan, vén kert előtt.
Vén kert előtt fájdalmasan,
Magányosan úgy néztem őt...

Forrás: www.eternus.hu - Klasszikus versek

Öreg kert mélyén láttam őt
Tikkasztó nyár fülledt delén.
A vén kert mindig naptalan
S ő csöndesen csak várt szegény.

Várta az istent, a napot,
Felé fordulni úgy akart,
De hasztalan. Magányosan
És mindig naptalan maradt.

Így néztem őt testvér gyanánt
Fájdalmasan, vén kert előtt.
Vén kert előtt fájdalmasan,
Magányosan úgy néztem őt...

Forrás: www.eternus.hu - Klasszikus versek

Öreg kert mélyén láttam őt
Tikkasztó nyár fülledt delén.
A vén kert mindig naptalan
S ő csöndesen csak várt szegény.

Várta az istent, a napot,
Felé fordulni úgy akart,
De hasztalan. Magányosan
És mindig naptalan maradt.

Így néztem őt testvér gyanánt
Fájdalmasan, vén kert előtt.
Vén kert előtt fájdalmasan,
Magányosan úgy néztem őt...

Forrás: www.eternus.hu - Klasszikus versek

Öreg kert mélyén láttam őt
Tikkasztó nyár fülledt delén.
A vén kert mindig naptalan
S ő csöndesen csak várt szegény.

Várta az istent, a napot,
Felé fordulni úgy akart,
De hasztalan. Magányosan
És mindig naptalan maradt.

Így néztem őt testvér gyanánt
Fájdalmasan, vén kert előtt.
Vén kert előtt fájdalmasan,
Magányosan úgy néztem őt...

Forrás: www.eternus.hu - Klasszikus versek

Tamás Tímea - A sziget

hosszan

mert van egy hely, ahová néha beengednek
úgy szombat délután vasárnap délben
ott van ahová ritkán jutsz el
fent vagy lent a nyugalom völgyében
ahol törpe és óriás lehetsz
ahová nem jut el az árnyék
ahová sem az örökkévalóság
sem a halál el nem talált még
ahol nincs helye már a végtelennek
a tengerből szőtt kék mezőknek
ahol Anna szőkesége is
csak rőt visszfénye a létezőnek

ott hová néha beengednek
közös titkaik őrzik a percek
ott lehetsz törpe lehetsz óriás
érzelmes szemű ijedt gyermek
(lehetsz ósdi és ésszerű)
lehetsz te is és lehetsz más is
lehetsz balga és nagyeszű
füst vagy dús tollú madár is


azon a helyen egyesülnek
tágas terei a légnek
találkoznak Esthajnalcsillagok
s Hyperionok leszédülnek
elcsábulnak földi zenére
kevés szerelemre s borra
megkóstolják hogy milyen az:
véges s végtelen egybefolyva
mit kínál – mit nem – s mit akar
(azon a helyen a határon)
lehetsz a vég és a kezdet
egy sor vers és egy néma álom
kígyóbőrbe bújt áhítat
aki voltál s amivé vedlesz
a bőr szigorú határán belül
néhány őrzött és elvétett kezdet

Nemes Nagy Ágnes - Egy férfihez

Nem érdekel, kívánod-e:
amit kívánok, add ide.
Nem kérdezem, szeretsz-e.
Oly elnyomott, akár a nép:
hideg hatalma síkra lép,
jogod csupán a lecke.
Tanuld meg. Te voltál, aki
lezártad elmém ajkait,
hogy az igét te kezdjed,
kétezer éve lengsz, haladsz,
s gyermekként is, a pad alatt
te loptad el a meggyet.
Vitorlád volt, meséd, lovad,
s mesédbe illő lágy karok
mind neked szüreteltek;
csurrant a perc, de csurranón
most én belőled szomjazom
a kétezer szerelmet.
Vadászom rád! Nincs védelem.
E táj vadászterületem,
megillet íze, vadja,
csordulj, remegj, zuhanj nekem,
légy kezem közt a győzelem,
akárcsak gyönge fattya.
Szöknél? Kisiklasz? Jó, legyen.
Elrejtlek és tovább megyek.
De te maradsz megesten,
és vinnyogón vonod tovább
fogam nem forradó nyomát
az elefánt-súlyú estben.

Nemes Nagy Ágnes - Csillagszóró

A barlangvasutat mindig szerettem.
Egy sárkány húzta a Városligetben.
Legalábbis sárkány volt a feje,
zöldből, aranyból minden pikkelye,
a sárkánytestben meg apró padok,
ott kuporogtunk a sötétben,
amíg a sárkány sínen ballagott,
mind sötétebb lett, vaksötét,
és a falból egyszerre csak
kiléptek a mesék.
Felgyúlt a fény, öblöt vetett a barlang,
s Hófehérkét láttuk, a Halhatatlant,
sohasem láttam olyan hófehéret,
mint akkor, ott, a vaksötét után.
Aztán fal jött, majd újabb báb-mutatvány,
Jancsi, Juliska és mézeskalács,
s újra sötétség és szívdobogás,
és fény és fal és fény és fal megint,
olyan volt ez a vonulás,
mint egy szüntelen leküzdött veszély,
olyan volt, mintha évszakok között
vonulna lassan ez a sárkány,
és kétoldalt kísérné végtelen
a gyönyörűség és a félelem.
És épp ma délután
az utcán jártam, s láttam, hogy borul
a téli ég barlangja kőre, útra,
az emberkígyó hullámzott a járdán –
barlangvasút volt az az utca,
s láttam kétoldalt a kirakatok
nagy fényeit, amint kiugranak,
láttam talpig selyemben bábukat,
s bársonyra téve óriási tál
fénylett, mint egy ezüst, barlangi nap.
És kiugrottak az illatok is,
és üdvözöltek: Jónapot!
Frissen pörkölt kávé vagyok.
Én meg olajban táncolok,
de tudhatod: lángos vagyok.
S kopár vadgesztenyék alatt,
ahol kezdődik a sötét,
egy zöld lámpás fényében áztak
jószagú szelíd-gesztenyék.
S mikor leszállt az éjszaka,
az aszfaltra telepedett
egy fenyőerdő illata.
S oly régi volt, s oly hirtelen jött
e réges-réges-régi szag,
mint nagy fenyőfaoszlopokon át
őskori távirat.
S fönt a neon-betűk kigyúltak,
s végig égtek egymás után,
mint a csillagszóró a fán.
Megint kigyúltak és megint letűntek –
nem is tudom, mi szebb: az ünnep,
vagy az ünnep előtti délután.
Hazajöttem. Karácsonyi
csomagjaim letettem.
A nagyvillanyt leoltom. Így.
S most indulok szememmel,
hogy a szobám barlangjában keressem,
amit kínál a félsötét,
s meg is találom a mesét,
mivel bölcs szerkezet:
a réges-régi sárkány, az vezet,
a megjuhászodott emlékezet.
De nem akármilyen mesét kivánok:
legyen benne nagy, hűvös szürkeség,
vattakabátos decemberi ég,
az ég alatt néhány gyerek,
s fenyő, fenyőfa-rengeteg.
*
A sárkányt megszelíditettük.
Húzza tovább a barlangvasutat.
Legyőztünk farkas-hadakat,
a kígyó és a leopárd
pórázra fűzve, mint az indulat.
S hogy szeretjük a nagyvadak
apró képét az asztalunkra tenni!
Plüss-tigrist, mese-medvét
készíteni a győztes gyönyörével!
Dehát a többiek?
A szelídek, az engedelmesek?
Ha ránk tekint egy-egy állat szeme,
milyen mese,
amit elmond a megszomoritottak,
a megalázottak tekintete?
Jutalom kell nekik, fény, földi, égi!
Mert nehéz olykor a szemükbe nézni.
*
A szánkózásra emlékszel-e még?
Mert ha a szánkót elfeledheted,
nem érdemled, hogy rádtekintsen
december hőse: a gyerek.
A nagy lejtőre emlékszel-e még?
Alján langyosvizű patak,
ott töltik a falu edzett libái
rövidke, téli napjukat,
és fönt a dombon vagy harminc gyerek,
a hangjukról ítélve száz is,
száguld, kiáltoz, föl-le mászik,
fejük búbjáig hóba hemperedve,
az ott négykézláb kúszik fölfelé:
piros-sapkás, öklömnyi barna-medve –
és ha leszáll hamar a téli alkony,
a libák mind összegyűlnek a parton,
s megemlékezve őseikről
szállni kezdenek fölfelé,
nehézkes, lassú szárnycsapással –
az azután a merészség:
szembe szánkózni a libákkal.
Hisz mintha griffek szállanának
két méterrel fejük fölött,
nagy, nehéz, fehér madarak
fehér ég, fehér föld között,
s a súlyos, téli szürkületben
átcsapnak rajtuk, mint a tenger.
De bátor a gyerek. Mind tud nevetni.
Ha meghatódnánk, rejtsük el.
Ha nem vigyázunk, ő nevet ki.
*
Vannak egészen más karácsonyok.
El tudsz-e képzelni karácsonyt
pálmák között, dzsungel alatt?
Hiszen már az is képtelenség,
hogyha mimóza áll az asztalon,
s babérlevél közt fénylik a narancs,
s egy olasz utcán járkálsz kiskabátban,
miközben szól százmillió harang,
s a ciprusok, a mirtuszok
sötét nyáréjjelében hallhatod:
karácsonyi éjfélt üt minden óra –
Hát még a trópusi dob –
el tudod-e képzelni most
az alkonyatkor kihűlt homokot?
S mi történik december éjjelén
a pálmafák alatt, tudod?
*
Az állatok, a gyermekek,
a csöndesek, a kedvesek
érdemelnek most ünnepet.
De nemcsak ők, hanem a tűrők,
kiknek fényből annyi jutott csak,
amennyi istálló-zugoknak
résein át vág ki a hóba,
akik egy ajtónál megálltak,
egy tündöklő jászolt csodáltak,
s arcuk merő várakozás volt.
Mert annak, aki vár,
szemében mintha lámpa égne,
és arcára kiül a fénye,
annyira, hogy nem tudni már:
mi fényesebb. A messzi fény-e,
vagy annak arca, aki vár.
S el nem rejtheti semmi sem,
se felhős ég, se rossz köpeny,
a tiszta szándék átvilágít,
s apró lámpákkal szórja be
a tél derengő éjszakáit.
*
A végső kép felé halad
bölcs sárkányunk: a gondolat.
Milyen képet kívánjunk tőle most,
a barlangvasút végső szögletében?
Nem könnyű ez. Láttam a mesefát
(mindenki látta egyszer életében)
s oly óriás volt, végtelen,
a lomb hegyét nem látta szem,
percenként hajtott új kacsot,
és minden levél-tenyerében
egy fényes csillag bujdosott.
Dobhatja bármelyik virágát,
adhat bármilyen levelet, –
de én szeretném látni azt az embert,
ki mesefáról gyümölcsöt szedett.
Gyümölcsöt szedett s nem tartotta meg,
gerezdenként osztotta szét,
szeretném látni a kezét,
s nemcsak gyümölcsöt ad, jó ízeket
melléjük: fényes levelet,
az ajándékozás bölcsességét kinálja.
*
Egy öregember jár az utcán
december éjjel, ablakunk alatt,
és én tudom, hogy ajándékot ad,
tudom, mi az a halvány-fényű folt,
ami megvillan olykor a sötétben:
öreg tenyere fénylik, mint a hold.

Boda Magdolna – (észrevétlenül gyere)

Észrevétlenül gyere,
ha mégis jössz,
úgy, mintha te lennél
az a sétány melletti
ház, amely már
időtlen idők óta ott áll
mozdulatlanul;
úgy gyere,
hogy érkezésed
ne lépés legyen,
hanem várakozás,
s mintha
te lennél az idő is,
az az estenyolcóra,
ahol, s amikor
várlak,
s mintha te lennél
a rengeteg évem
ami most
letekeredik
az idő szorosszálú orsójáról,
ha mégis jönnél,
ne gyere egyedül,
hozz magaddal engemet,
hogy már ne kóboroljak,
hozz el ide
a sétány melletti
házba,
este nyolcra,
és tarts is magadnál örökre.