Tapintható vagy, de mégse, mint az isten szívverése. Mély szemed hűs tölgyek odva, szeress mindig fogvacogva. Őrjíts lassan, mint az álom, szálljunk együtt pókfonálon. Két karod tűz, könnyű paplan. Kettőnkből most egy lehet: mi. Szökjünk el egymást szeretni.
Egyszál magunkban mind-mind a füvek,
s külön-külön a néma csillagok.
A megépült és teljes éjszakában
veled-betelten egymagam vagyok.
Veled-áldottan élnek sejtjeim,
így fogant boldog méhében anyád.
Gyötörten és kínokon győztesen
hordozom ért magányod bánatát.
Mintha ösztönösen azon dolgoznék, hogy teljesen egyedül maradjak. Egy hang, amit általában hajlamos vagyok az ördögnek tulajdonítani, mintha súgná, szenvtelenül mondjak ki szörnyűségeket (de valóban szörnyűségek ezek?), színtelen hangon kegyetlen ítéleteket (de kegyetlenek-e?), hogy végül egy késő őszi tarlón, egyik ködfoltból a másikba botorkálva át, megtapasztaljak végre valamit. Súgja, kibírnám-e ezt az önmarcangolást a színtelenre fagyott kórók között. Így ébreszti a vágyat, hív és én megyek, fogcsikorgatva kutatok utána.
Szájam tele földdel,
szavam tele csönddel,
otthonom csak kellék,
csak a szerelem kell még,
csak az utak jönnek
szobámba konok földnek,
napom elsötétült,
magam maradtam végül,
sorsom csak kísérlet,
a kín is csak megkísértett.
Nem vigasz, hogy értem:
életem feléltem,
túléltem halálom,
napjaim nem számlálom,
nem kapaszkodok földbe,
a halál sem vesz ölbe,
ítélet sem lesz - félek,
csak amit magamra mérek.
1. Lúdbőrös az ég - csillagos Hol a boldogság mostanában? Ragad a sötét, mint a kosz. hideg melenget, mint az áram. Tíz újjam között átcsurog, mint esték rácsán én, a nappal. Ha teste nem véd, mint burok, vadászhálóként sem marasztal. Hátamhoz nő, (már fásulok) hordozható kis asztal-éjem. Összemaszatolt hit-szurok, szobák mélye nem tart meg mégsem. Vetődj, vetődj meg éjszakám! Terülj terülj az éjszakára! Soká megbírt ez éj magán, kinek-kinek meglett a kára. Alaktalan csomó vagyok, a város horpaszán melenget. Szemem fárad. A fény dadog, s mindig mélyebb tárnákba enged. 2.
Borostás az ég - szúr a reggel. Hiteget a nap a meleggel. Előmásznak az éjlakók. Nem is készül már róluk lista. Rendőr rángat a létre vissza. Iszonyodva néznek a jók. Útszéleken lökdös a nappal. Tekintet vág közénk -csak lappal.
Csöndben oszlik a tüntetés.
Immunrendszer lökte ki mindünk. Másba s másképp hittünk, ha hittünk.
Árnyak ingnak, és bezárjuk ajtainkat, figyelünk a kósza neszre, egy vonatfütty messze-messze. És a csend jő. Alszik a homályos éjbe künn a csengő. A díván elbújik félve. Szundít a karosszék. Álmos a poros kép. Alszanak a csengetyűk. Alszanak már mindenütt. A játékok, a karikahajtók, a szegény tükör is hallgatag lóg. Ó, néma csengetyűk. Az óránk is félve üt. Alszik a cicánk s a vén szelindek, föl ne keltsük - csitt - e sok-sok alvót. Alszanak a régi réz-kilincsek s alszanak a fáradt, barna ajtók.
A félig kinyílt ajtó mögött nem állt senki, de kinyílt mindig újra. Azt kellett hinnem, kinyitják. Mint aki kellemetlen kötelességének tesz eleget (óvja magát), minden meggyőződés nélkül, felsőbb utasításra csaknem, húzva az időt, kelletlen fölálltam, az ajtóhoz lépve a teljes, figyelő némaságban a hátamat lapjának vetettem szorosan, de egy résen szürke fejek gurultak be (kitiltott gondolataim rólad).