Lenn a földön a szó,
december van, esik,
hazudni volna jó,
röpülni egy kicsit.
Azt mondani, rigó
s lehajolni megint,
egy bújó, egy hunyó,
és se bent, és se kint.
Azt gondolni, talán,
és hogy akkor mozog,
s mert csak nő a hiány,
ásítani nagyot.
Azt hinni, hogy galamb,
megsül és berepül,
s ami jön, nem harang,
csak addigra kihűl.
Érezni, hogy halál,
lesni alóla ki,
látni, hogy megtalál,
mert nehezebb neki.
Lebegni, mint pehely,
mely akkor is kizár,
várni, hogy jöjjön el,
mint tavaszi madár.
Dobbal készülni rá,
zenét a földbe is,
túlélni, mondaná,
aki abban se hisz.
Temetni a csodát,
vermelni a jeget,
nézni, hogyan megy át
fénybe az üzenet.
Szó nélkül fogni fel,
tér nélkül vallani,
sohasem múlik el,
csak lesz mit mondani.
