Mikor már csaknem elveszek:
hiányod megfogalmaz.
Két gyengeség beleremeg,
kettejük mily hatalmas!
Lehetetlenségünk ragyog!
Nincs szem, mely belenézhet.
Taglalhatatlan állapot
– nem része az egésznek.
Nincs időnk. Nincs történetünk.
S mi nincs, az múlhatatlan.
Nem ismerünk erényt, se bűnt
az Örök Pillanatban.
Lenn a földön a szó,
december van, esik,
hazudni volna jó,
röpülni egy kicsit.
Azt mondani, rigó
s lehajolni megint,
egy bújó, egy hunyó,
és se bent, és se kint.
Azt gondolni, talán,
és hogy akkor mozog,
s mert csak nő a hiány,
ásítani nagyot.
Azt hinni, hogy galamb,
megsül és berepül,
s ami jön, nem harang,
csak addigra kihűl.
Érezni, hogy halál,
lesni alóla ki,
látni, hogy megtalál,
mert nehezebb neki.
Lebegni, mint pehely,
mely akkor is kizár,
várni, hogy jöjjön el,
mint tavaszi madár.
Dobbal készülni rá,
zenét a földbe is,
túlélni, mondaná,
aki abban se hisz.
Temetni a csodát,
vermelni a jeget,
nézni, hogyan megy át
fénybe az üzenet.
Szó nélkül fogni fel,
tér nélkül vallani,
sohasem múlik el,
csak lesz mit mondani.
Megraktuk a kályhát,
befüggönyözködtünk,
a búcsú, a búcsú
így kezdődött köztünk.
Nagy dolog a búcsú,
kevés ahhoz egy nap,
másnap is eljöttél,
harmadnap is, tegnap.
Most is szól a csengő,
jöttél elköszönni.
Nem tudsz te elmenni,
csak jönni, csak jönni.
Igen még hallom ver a szívem
S ha akarom újra megidézem
Visszhangjait a mellkasod alatt
Ölelt a karod aludni hagytalak
A plafon beázott mintázatán
Mint felhőn ültek az angyalok
Összenevettek halkan a csendre
Megőrizték azt a pillanatot
Da-dom da-dom a ritmusában
Reménylőn kelt fel egy kis virág
S tusrajzot húzva a fehér plafonra
Angyalkéz rajzolt jövőt miránk
