ma fogalmam sincs, mitől vagyok részeg
egy utca mélyén állok megzavartan
mint fák fejében apró szélütések
pár vérrögöd a nyúltagyamba varrtam
kitépem onnan nem venném a véred
te se tégy sínre, szebb halál kell, másik
nem bírnám ki, ha szétszórna az élet
szétroncsolódva sok-sok állomásig
hogy isten szeret, vagy pedig csak így ver
tök mindegy már, a józan észnek annyi
állj a hídra egy hozzádkötött szívvel
és majd ha intek, kezdj belémzuhanni
Fotó: Gabriel Isak
Elkezdeni, mindent elkezdeni
de csak elkezdeni
mint az isten a teremtést
s otthagyni a félbemaradt világot,
ellebegni elegánsan
s otthagyni a félbemaradt világot
robbanó láva-rózsákkal,
hullámzó, fel-felszakadó fennsíkokkal,
vonítva-szülő halmokkal, fájásokkal,
fájásokkal amiknek mértéket nem szab senki soha,
szörny-sikolyokkal, keletkező és
kipusztuló népfajok sikolyával,
eldobni a földet a megkezdett űrbe: röpüljön,
s lehessen rajta minden, s megtörténhessen minden,
minden megtörténhessen a földön,
ráhagyni a világot a világra,
hogy lógjanak rajta a féligkész lények,
az erdőtüzek üszkösült óriás fái,
a megkezdett tervek, a meg-nem-érett gondolatok,
a leromlott gótikus tornyok, a kormos vas-traverzek,
elkezdeni fenségesen, s odacsapni unottan
a mű végére a halált –
elkezdeni, mindent elkezdeni
mint az isten a földet, a ringyó az ölelést,
mert az csak pénzért, az csak pénzért,
pénzért vagy sikerért,
elkezdeni, mindent elkezdeni,
hitet, politikát, és deklamációt,
és proklamációt, hogy higyjen az ember
és bolonduljon az ember, mint még soha –
megfulladok a fényben, a plakátok
hangtalan üvöltésében –
istenek, kurvák után aki következel:
ó emberi szándék, leszel-e teljességre szorító!
s lesz-e még erőm befejezni magamat!
Csontkezemet is bíztató villámütés:
megkoronázod-e sorsomat, szerelem!
Vigyázz.Ez a nagy pillanat.
Egy ember jön feléd, bemutatkozik,
már tárja kezét, most lát legelőször,
rád néz,
és elviszi majd az arcod, a hangod
s őrzi.
Lélek csak az ember a többi
emberek lelkében,
törékeny gondolatokból faragott,
száztitkú, halovány emlék,
mely néha a fellegekig magasul.
Légy méltó e testvér
áhitatos várakozására
s remegjen által a tudat,
hogy most történhet valami,
ami még nem volt,
mióta áll a világ
s Isten kezében se reszketett úgy
sáranyagod, mint most
az ő kezében,
ki megteremt igazán,
fényből, szeretetből,
Ő, a te rokonod,
Ő, a te Urad, Istened.
Nézz rá,
büszkén s alázatosan is,
mint aki megszületett és aki meghal.
Ne félj.
Röpítsd feléje a te életed
s egyedülvalóságod, mely neki
oly idegen,
hogy beleborzong
és megért.
Légy őszinte, tiszta, bátor.
Adj példát.
Szemvillanás csak s kész a bűn
és az örökre tart,
örökre büntet,
öngyilkos haraggal
és összetöri az emlékedet,
téged.
Ne hazudj.
Ne halj meg.
Élj benne.
Ez a nagy pillanat.
Vigyázz.
alul vagy és én felül
tüskeág a szív körül
néhány gomb a testemen
nappal vérzek, este nem
foggal nyiss meg kés helyett
annyi van, hogy vége lett
király utca, szép magas
égig ér a lámpavas
nincs ünnep, ha itt lakom
angyal lóg az ágakon
toll a régi sezlonyon
nélküled nincs lábnyomom
éjjel-nappal kértelek
holdtócsákba térdelek
nehéz, mint a kurvasors
ha már sosem válaszolsz
széttaposott részeken
megyek életrészegen
élek, mert a víz kiver
én nem halok senkivel
itt lehetsz, de nem hiszem
nincs kiben fürödni sem
mocskos lettem fényt kapok
tátognak a vérpadok
megölnélek józanul
felül vagy és én alul
Amikor Isten a világot szülte,
a mindenség az ujjára fagyott.
Hogy a föld, hogy a víz fölmelegülne,
föléjük gyujtotta fönn a Napot.
Recsegtek a jegek,
amint a tűz-gyerek
fölfele tört.
S éledt a föld.
A lánggömb kék útján végiggurult,
aztán a tükröző mélységbe hullt:
habokra ráhajolt,
szikrázva fuldokolt,
pirosan elhasadt,
mint aki sugarat
többé se hint –
de reggel visszatér az égre megint.
És ahogy a Nap a hevét kifújta,
a szinekbe-bomlott világra újra
árnyék hajolt.
S fölkelt a Hold.
Ujjasan elomló
éjszakai fény,
szelid helytartó
a király helyén.
Míg hajnal előtt
szunnyad a színek csokra,
fehér legyezőt
terít a habokra.
Az örök szerelmet példázza ő:
dagad és apad, de mindig visszajő.
S hogy fény legyen itt lenn
ha a Hold kiapadt:
kigyujtotta Isten
a csillagokat.
Nem-változók, aprók, kemények:
örök szeretetről beszélnek.
S ha burkot vonnak az égre a rémek:
eltűnnek, aztán megint visszatérnek.
A világ világolt élettelen.
Hiányzott mindenből az értelem.
Hogy legyen, aki épít, rombol,
ember készült hóból és koromból:
szájában édesség,
fejében fényesség,
szivében lüktet a vér
s mindegy, hogy mi neve,
boldog-e, szives-e,
kinek a kedvese:
elmegy és vissza se tér.
