"S mégis van az egészben valamilyen rejtélyes, megmagyarázhatatlan egyensúly. Néha már azt hiszed, kiborulsz, olyan erővel röpít a magasba és ejt a mélybe - s ez a halálos lengés, mégis öntudatos, csodálatos törvények vigyáznak reád, egy mértani képlet rögzített ábrája vagy... Hinta. Valami tartja, fogja az egészet."
"- Most választanod kell: a lányt viszed vagy rózsáid magjait? –
kérdezte Csonkabég a budai várfalon Gül Babát, aki erre elkomorult.
– Lányod maga a kifejlett rózsa, maga az illat. Itt van, és már
tűnik is tova. A tünékenyt próbálom megragadni. Már éppen kezemben
lenne, de máris elillan.
– És a rózsamagok? Odahagynád őket érte?
– A rózsamagok csupa lehetőség, csupa álom. Lopva-loptam őket száz
országon, ezer életen át. Minden rózsa más, minden rózsa új reménység,
hogy az illatot örökre megragadhatom, soha tovatűnőn, soha el nem
illanón – szólt Gül Baba, és közben nagy robbanás rázta meg a Piros
Almát.
– Nagytiszteletű Gül Baba én csak harcos vagyok, csak katona. Lányom
az én egyetlen rózsám. Mit akarsz mondani válaszoddal? Mented a magot
vagy mented a lányt?
– Nem menthetem a hervadást, csak menthetem a jövőt. Nem menthetem a
múlandót, csak menthetem, ami örök. Bocsáss meg nekem, dicső harcos,
nagy Csonkabég. -Csonkabég ekkor megölelte barátját, és eltűnt a
harcban, ő pedig a kert felé futott. "
Részlet Weiner Sennyey Tibor - Gül baba könyvéből - 7.rózsamag,
"Az anya korábban létezik, mint a fiú. Az asszonyság áll az élen, az
erő férfiban való megtestesülése csak utána, másodsorban következik. A
nő az adott, a férfi a leendő. Kezdettől fogva van a föld, az anyai
alapanyag. Belőle ered aztán a látható, teremtett világ, s ebben
mutatkozik meg a nemek kettéválása, csak ebben kerül a férfiteremtmény a
napvilágra.
Nő és férfi tehát nem egyidejűleg jelenik meg, nem egyenrangú. A nő
jár elől, a férfi követi; a nő a korábbi, a férfi, fiúi viszonyban áll
vele; a nő az adott. A férfi csak belőle következő.
Egyszóval: a nő először anyaként áll előttünk, a férfi először
fiúként. Az aranybarázdából vájják elő egy szép napon. A Föld anyai
tulajdonsága talajból feltörő növényben lesz látható."
(A filozófus-művészettörténész Bachofen ír így kutatásainak eredményéről Falvay Károly kötetében 22.oldal)
Kép: Chartres-i templom rózsaablaka
"Már nem szeretek messzire utazni. Már csak bensőségesen szeretek utazni. ..
Most már csak lassan szeretek utazni, nagyon lassan. Nem fontos,
hogy a vonat haladjon, az a fontos, hogy én haladjak. Ez sokkal
nehezebb…
Goethe szerint a megérkezés sem fontos. Csak az utazás fontos, ez a
lebegés, két állapot, az otthon és a végtelen, a meghitt és a veszélyes
között. Júniusban mindig újra utazni kezdek, óvatosan és megfontoltan.
Ez a hónap, mikor a lakás útra kél, mint egy hajó, s lassan halad
életünkkel a szelídebb melegebb égöv felé. Tegnap éjjel még esett,
májusban, valahol , a mi külön Triesztünkben, de reggelre ébredve
észrevesszük, hogy életünk új kikötőbe érkezett. Pitymallatkor partra
szállunk, s szemdörzsölve észleljük, hogy idegen városban kötöttünk ki…"
Márai Sándor - Négy évszak, Június
A kertek megtelnek bazsarózsákkal, s egyszerre olyan súlyos és meleg lesz a világ, mintha megtelt volna egy érzés és felismerés súlyával ; dadogva beszél, mint mindenki, aki ittas egy érzéstől. Ez már nem a szerelem, nem is a nyelvelő és kacér tavasz; ez már az élet, súlyával, illatával, végzetével.
Márai Sándor - Négy évszak, Bazsarózsák
"Kezdettől azt az egy épületet szerettem volna megépíteni amely az
emberiség kezdete előtt már állt a világban, a kezdetek világában, mint
sugárzó, valóságos kép, az igazi Otthon, az Aranykor eleven Háza.
Néha egy-egy helyen talán megvalósult belőle valami, de tapasztalnom
kellett, hogy az én életem valósága sajnos rész szerint való, s míg az
ősi kép egyre erősebben izzik a szememben, egyre távolabb kerülök a
középponttól.. magamra hagyatva a sötétség erőivel.
Az eleven ház megfogalmazásáért volt minden: a mozgásformák
figyelése, a minimális környezet keresése, a népművészeti minták
szerkezetelemzése.. és az asszonyok faggatása az életről."
A kép Makovecz Imre „álomrajza” , az Imre álma című kiállítás anyagából 2016.08.03. Gyula
Egynek lenni az alkonyattal, a csenddel, a határtalan, lélegző, élő mindenséggel.
❀ ❀ ❀
„A kert végében álló nyárfák csúcsa lángolni kezdett a búcsúzó nap vörös ragyogásában, de a derekuk már szürke volt, és tövük a parti bokrok között a sötétségbe ért. Meleg volt még, de a patak felől hűvös levegő kúszott a föld felett a kertbe, és a vízpáráktól egyszerre felemelték fejüket a virágok, és még erősebben illatoztak. Gyula szinte harapta ezt a tiszta, nedves levegőt, és bágyadtan gondolt a holnapi napra, haza és minden haszontalanságra, de a gondolatokat hagyta elmenni, ahogy jöttek. Nem ültette le őket maga mellé, nem kérdezett tőlük semmit, nem foglalkozott velük. Valami nyugalmas révedezés volt ez, majdnem álom, ámbár nem volt álmos. Most nem nézett egy fára vagy bokorra vagy a méhesre, hanem magában érezte az egész kertet, az egész alkonyodó csendet, és ugyanakkor önmagát is benne érezte ebben az illatos magányban. Ha most levágnának egy fát, az neki is fájna, és ha valaki el akarná taposni azt a kis cinegét az úton, bizonyára megakadályozná. Tutajosunk egy lett az alkonyattal, a kerttel, a csenddel, az egész határtalan, lélegző, élő mindenséggel.”
