Bella István - Gyerekdal

Bizony, az volna jó,
hullani, akár a hó,
esőkkel egy alomban
lengedezni a lombban.

Ha szólnak: “Este van, hol vagy?”
– hinnék, maga a hold az,
csillagot cseresznyézget,
köpdösi a sötétet.

Apám arra jönne,
bordáim csücskibe ülne,
ringatóznánk mindketten
szívhang és csillagközökben.

Csak lógálnánk a lábunk,
a nyár sütné a hátunk.
Nem mennénk esteledni,
nem halna meg semmi, senki.

Nagy László - Virágok, veszélyek

Széllel, fűvel haragos napvilág,
izgalmak szilaj nevelője,
medve-álmom gyilkosa, gyere már,
hadd öltözzek fel ünneplőbe.

Szívjak szerelem-fertős levegőt
zajban, viharzó fényben állva –
valami lázas zenebona kell
s lezuhan szívem dérszakálla.

Csak jókedvem fagyott el, nem a hit,
még fordítom sorsomat jóra,
kesely orcámon pirinyó sugár,
nekem viharkeltő ciróka.

Jöjj rám, te boldog rázkódás hamar!
Ha élek, hát legszebben éljek.
Gyönyörű, ha féktelen szól a szám:
nyílnak a virágok, veszélyek.

Lelkes Miklós - Rigók helyett…

 

Hulltak a csendre éber aranyalmák.
Fényszépségük csillogta át az estét,
de menekülő, égő rigóhangok
e csendet olykor itt-ott megsebezték,

majd újra csend lett. Mozdult, szellemekkel
volt tele a kert titkos túlvilága,
s szálló bogár szárnya szórt csillagszikrát
a végtelent eljátszó esti nyárra.

Itt éreztem először: bús a szépség
a fényben éppúgy, mint kilengő árnyban,
s van valami ismerős szomorúság
a rigók estét kiáltó szavában.

Megéreztem akkor, tág szemű gyermek:
ha múlik, mennyi minden bús-hiába!
Mit ér a szépség tétova szívekben,
ha felettünk máris árny nő az árnyra?

Kezemben könnyes álom-aranyalmák.
Fényszépségük csillogja át a létet.
Rigók helyett jajszót versem kiált most
az elmúlásnak, esti messzeségnek.

Nietche, Friedrich - Ecce homo

 

Ja! Ich weiß, woher ich stamme!

Ungesättigt gleich der Flamme

Glühe und verzehr' ich mich.

Licht wird Alles, was ich fasse,

Kohle Alles, was ich lasse:

Flamme bin ich sicherlich.

~ * ~ * ~ * ~

Ugy van! Tudom, honnét jöttem!

Telhetetlen láng-gyönyörben

égek, izzok, pusztulok.

Fény lesz mind, amihez érek,

szén, amiből már nem kérek:

úgy van, úgy van, láng vagyok!

Fordította: Szabó Lőrinc

Stiller Kriszta: - Hajnalhasadás

Jó reggelt kívánok, folyton, már több éve.

Eddig nem jött össze, csak a holdfény lángolt.

Bezártam az ajtót, nem váltam köddé, de

ahonnan jöttem, az mindig más világ volt.

Szürke még a testem, lassan úgy nyolc óra,

Az asztalon rohad háromnapnyi moslék. 

Kávéból sem telik, már csak az olcsóra.

Zakatol a szívem, mintha lelket mosnék.

Elég tiszta lett, de mégsem terítem ki,

csak magamban tartom, megint bennem poshad.

Nincs már rajta zárjegy, nem írta még senki:

vigyázat, az álom életet okozhat.

Áprily Lajos - Túl ötven erdőn

 

Fogy az ösvény, fogy a napfény,

hideg árnyék hull a hegyre.

Áll mögöttem ötven erdő,

ötven évem rengetegje.

Torkomig ver csorba szívem,

tűz a talpam, seb a térdem.

Annyi rémtől megfutottam,

míg a ritkulásig értem.

Seb a szívem, seb az arcom,

vadtövistől vér az ingem.

Aki erdő-járni küldött,

az ha megismerne engem.

Sűrűségen átfutottam,

avarának vért is adtam,

ami bennem fiatal volt,

rohanásban elhullottam.

Szívem szárnya, szemem fénye,

kurjantásos fiú-kedvem,

férfi-sorsom mély zenéje

elveszett a rengetegben.

 

Csudaváró esti lázban

fekszem itt a ritkulásban

meglazulva, szerteesve,

s nincsen, aki megkeresne.

Járna értem, mint a hangya,

mint a Lemminkejnen anyja;

addig járna, felkutatna,

kicsi méhvel írt hozatna,

varázsszókkal összerakna,

úgy siratna, úgy szeretne…

Fekszem itt a szürkületben,

túl a rétnek nagy a csendje.

S zúg mögöttem ötven erdő,

ötven évem rengetegje.

Dsida Jenő - Ki érti?

 

Szerettem volna adni,
de nem volt: mit. –
Szerettem volna kapni,
de nem volt: kitől.

Szerettem volna enni,
de üres volt a tányér. –
Szerettem volna menni
de nem volt: hová.

Szerettem volna halni,
de a Halál kitért. –
Szerettem volna élni,
de nem volt: miért.