Oláh András - akartalak

 „tüzet szeretnék rakni 

csontjaidban”

(Kiss Judit Ágnes)

kegyetlen fikció voltál már akkor is
amikor katalógusomba fölvettelek
azóta sokszor osontunk végig a
gyilkos vitákkal telepített aknamezőkön…

ha új életre kelnék már nem szeretnélek
olyan szemérmetlenül csak bámulnálak
hogy fájjon… és amikor minden segélyhívó
foglalt: álmodnék neked valami szennyeset

Áprily Lajos - Ködös évszak előtt

Most gyűjtsd a fényt. Magas hegyekre menj,
ahol kékebb és ragyogóbb a menny.

A lelkedet csűr-szélességre tárd
és kéve-számra szedd a napsugárt.

Azt is, amit a nap búcsúzva ont,
ha arany küllőt vet a horizont,

s ott is, hol késő délutánokon
még megragyog fémsárga lombokon.

Sietni kell. Egy nap leszáll a köd
és szűkre fogja szemhatár-köröd.

S egy éj is jön, mely csillagfényt sem ad,
s évmilliókig nem lesz sugarad.

 

 

Bella István - Gyerekdal

Bizony, az volna jó,
hullani, akár a hó,
esőkkel egy alomban
lengedezni a lombban.

Ha szólnak: “Este van, hol vagy?”
– hinnék, maga a hold az,
csillagot cseresznyézget,
köpdösi a sötétet.

Apám arra jönne,
bordáim csücskibe ülne,
ringatóznánk mindketten
szívhang és csillagközökben.

Csak lógálnánk a lábunk,
a nyár sütné a hátunk.
Nem mennénk esteledni,
nem halna meg semmi, senki.

Nagy László - Virágok, veszélyek

Széllel, fűvel haragos napvilág,
izgalmak szilaj nevelője,
medve-álmom gyilkosa, gyere már,
hadd öltözzek fel ünneplőbe.

Szívjak szerelem-fertős levegőt
zajban, viharzó fényben állva –
valami lázas zenebona kell
s lezuhan szívem dérszakálla.

Csak jókedvem fagyott el, nem a hit,
még fordítom sorsomat jóra,
kesely orcámon pirinyó sugár,
nekem viharkeltő ciróka.

Jöjj rám, te boldog rázkódás hamar!
Ha élek, hát legszebben éljek.
Gyönyörű, ha féktelen szól a szám:
nyílnak a virágok, veszélyek.

Lelkes Miklós - Rigók helyett…

 

Hulltak a csendre éber aranyalmák.
Fényszépségük csillogta át az estét,
de menekülő, égő rigóhangok
e csendet olykor itt-ott megsebezték,

majd újra csend lett. Mozdult, szellemekkel
volt tele a kert titkos túlvilága,
s szálló bogár szárnya szórt csillagszikrát
a végtelent eljátszó esti nyárra.

Itt éreztem először: bús a szépség
a fényben éppúgy, mint kilengő árnyban,
s van valami ismerős szomorúság
a rigók estét kiáltó szavában.

Megéreztem akkor, tág szemű gyermek:
ha múlik, mennyi minden bús-hiába!
Mit ér a szépség tétova szívekben,
ha felettünk máris árny nő az árnyra?

Kezemben könnyes álom-aranyalmák.
Fényszépségük csillogja át a létet.
Rigók helyett jajszót versem kiált most
az elmúlásnak, esti messzeségnek.

Nietche, Friedrich - Ecce homo

 

Ja! Ich weiß, woher ich stamme!

Ungesättigt gleich der Flamme

Glühe und verzehr' ich mich.

Licht wird Alles, was ich fasse,

Kohle Alles, was ich lasse:

Flamme bin ich sicherlich.

~ * ~ * ~ * ~

Ugy van! Tudom, honnét jöttem!

Telhetetlen láng-gyönyörben

égek, izzok, pusztulok.

Fény lesz mind, amihez érek,

szén, amiből már nem kérek:

úgy van, úgy van, láng vagyok!

Fordította: Szabó Lőrinc

Stiller Kriszta: - Hajnalhasadás

Jó reggelt kívánok, folyton, már több éve.

Eddig nem jött össze, csak a holdfény lángolt.

Bezártam az ajtót, nem váltam köddé, de

ahonnan jöttem, az mindig más világ volt.

Szürke még a testem, lassan úgy nyolc óra,

Az asztalon rohad háromnapnyi moslék. 

Kávéból sem telik, már csak az olcsóra.

Zakatol a szívem, mintha lelket mosnék.

Elég tiszta lett, de mégsem terítem ki,

csak magamban tartom, megint bennem poshad.

Nincs már rajta zárjegy, nem írta még senki:

vigyázat, az álom életet okozhat.