Juhász Gyula - Még egy bátor kiáltás!

Minden nap új bánatokat hoz,
Új fátyolokat új sebekre,
Nagyon megbénult már a harcos
S kevés csillagot hoz az este. 

Asszonyi csókok elmaradtak,
Férfi bátorság elinalt már,
Égető fénye már a napnak
S nincs pihenő az alkonyatnál. 

Már himnuszt kezdeni bátorság,
Már ódát dalolni merészség,
Másé a hatalom, az ország,
Az indulás, a vágy, a készség. 

De azért mégis, csak azért is,
Egy utolsó lángot bocsátok -
Egyszer még próbáljunk remélni,
Harsanjon még egy dal, egy átok. 

Egy köszöntés kék zubbonyoknak,
Egy kézszorítás bús ökölnek,
Egy éljen a jövő harcoknak,

Szürke hídján az elmúlásnak
Az élet mély vizébe nézek
És beledobok még egy rózsát
Azoknak, akik tovább élnek! 

Beledobok még egy köszöntést
Azoknak, akik élni mernek,
Élni, akarni és letörni
S ó élet, végig hinni benned! 

Ó élet, légy elnézőbb és jobb
Azokhoz, kik utánam jönnek,
Kiknek az izma még acélos
És rendet vágnak a jövőnek! 

És rendet vágnak a jövőnek,
Mely alszik szürke takaróban,
A rám váró tavaszi rögben,
Az új csírákat akaróban!

József Attila - Rejtelmek

Rejtelmek ha zengenek,
őrt állok, mint mesékbe'.
Bebujtattál engemet
talpig nehéz hűségbe.

Szól a szellő, szól a víz,
elpirulsz, ha megérted.
Szól a szem és szól a szív,
folyamodnak teérted.

Én is írom énekem:
ha már szeretlek téged,
tedd könnyüvé énnekem
ezt a nehéz hűséget.

Úri Anna - Reménynek mondanák

 

Talán tényleg itt a vég,

Ez az út már elporladt,

El kell fordítani arcodat,

S amoda nyomni talpadat.

Talán kár is volt erre jönni,

De ki leszegett fejjel csak egyet lép,

Mire felfogja az időt,

Nem ér el már senkit.

Állni ugyan lehet még,

Talán kapkodva beér kit vársz,

Öt hónap vagy öt év,

Csupán sercegő karcolás.

Reménynek mondaná,

ha tudná bárki is,

Hallgatagság sátra borít,

Az ész gorombán megfenyít:

Pofon kell, neked az való,

Ököl, mi fellök, félre, el.

Csuklód köré fonódva

húz a szakadéktól el.

Pici lábbal lépj ide,

Emeld fel tekinteted,

Csússz már félre, kérlek!

De a válasz: Nem.

Úri Anna - Idő, várlak!

Mert már nincsen Hold,
se szuper, se semmilyen.
Csak ez a rohadt nagy csönd van,
a hiány, a hiány, a hiány.

Üvölthetek bele az éjbe, a hajnalba,
a délbe, csak torkom reked,
szívem reped,  gyomrom remeg,
kétségbeesett dühöm tombol.

Roskadva fáradok szét,
görcsösen markolva a reményt,
simogatom buta kis fejem,
a csönd az még nem a "Nem".

Higanyként terül bennem az igazság,
a fáradás vigasztal,
az erőtlenség a barátom,
a túlélés piruláját dugja nyelvem alá.

Percekre nyugszom,
holnap minden kezdődik elölről.
Mikor fog meggyógyítani az idő,
könyörgöm?

József Attila - Nem emel föl

Nem emel föl már senki sem,
belenehezültem a sárba.
Fogadj fiadnak, Istenem,
hogy ne legyek kegyetlen árva.

Fogj össze, formáló alak,
s amire kényszerítnek engem,
hogy valljalak, tagadjalak,
segíts meg mindkét szükségemben.

Tudod, szivem mily kisgyerek –
ne viszonozd a tagadásom;
ne vakítsd meg a lelkemet,
néha engedd, hogy mennybe lásson.

Kinek mindegy volt már a kín,
hisz gondjaid magamra vettem,
az árnyékvilág árkain
most már te őrködj énfelettem.

Intsd meg mind, kiket szeretek,
hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
Vizsgáld meg az én ügyemet,
mielőtt magam feláldoznám.

Dsida Jenő - Csöndes minden

Lám, lám itt csöndes minden,
egyszerű szobában lakom, fehérre
meszelt falak közt, még a falutól
is távol. Itt nincsenek dübörgő
rotációsok, nincsenek zakatoló
festékszagú, piszkos hétköznapok,
örökös itt a csend és a vasárnap.
Az ablakom a mély fenyvesre nyílik,
mozdulatlanok az örökzöld lombok,
lehet nagyokat, tisztákat lélegzeni,
a felhők is hallgatagok, szinte
odafagytak a tiszta égre.
És valahogy ez mégsem a feloldott
bánat, a méltóságos nyugalom;
ez csak a kimaradt szívdobbanás
különös csendje, csak beletörődés,
fenségessé dermedt nyugtalanság.

1929

Tóth Árpád - Meddő órán

Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén.