Sík Sándor - A hajnal szerelmese

 

Azt szeretem, aki nevet,
Akinek rózsaszín az arca,
Aki örül, aki kacag,
Aki dalolva megy a harcra.

Enyém az áprilisi szellő.
A feslő bimbót szeretem,
A hasadót, a harmatosat.
A hajnal a szerelmesem.

Az én emberem a gyerek,
A nagy szemű , nevető gyermek,
Akiben szűz minden-csírák,
Ezer erők rügyezve kelnek.

Az én emberem, aki fölkel,
Az induló, az ébredő,
Akinek győzelem az álma,
Akiben dalol a jövő.

Szeretem azt, aki akar,
Aki remény, aki ígéret.
Az enyém a vér és a tűz:
A fakadó fiatal élet.

Az ébredő napot imádom,
Megyek a virradat elé.
Az én lelkem a tüzek lelke,
Az én dalom a hajnalé.

 

 

Komáromi János - Hajnali folyó

 

 

 

 

még alszanak a parti fák
ködpárát sóhajt a folyó
csendesen loccsan a tajték
éppen csak gurulni kezdett a Nap-golyó

világosabb szürke lett az élet
haloványan feldereng a vízen túl
szellő lóbálja meg a gesztenyéket
egy tüskés-labda a földre hull

apró hajnali neszek
árnyékokba húzódnak
tündöklő égi fátyolok
a nappalra borulnak

gyűrt-vörös már a víztükör
tűz-keménnyé váltak a habok
izzó fém-folyam csordogál hallgatag
elmerülnek benne tegnapok és holnapok

nyugalmat áraszt a folyó
hűvösek és simák a hullámok
csendesség árad szét bennem is
ahogy a reggelre várok

 

fotó:https://www.flickr.com/photos/tvg_foto/4938398054/in/photostream 

Kosztolányi Dezső - Méz

 

 

 

A fájdalmam oly érett, mint a méz már
és bölcs és mély és terhes száz titokkal
és minden kincseket magába foglal
és hallgat és vár, sehova se néz már.
Virágtalan bánat. De ez: a minden.
Méz, tiszta méz, méz, mennyei ital,
több mint a föld tűnő virágival,
ambrózia, virágok lelke, kincsem.
Gyümölcs, nektár, melytől üdül a hívő,
minden cukrot magába édesítő.
Én csak röpültem és ezt szüreteltem
kalászos rónán és szőlős hegyekben,
ezt szüreteltem, mert én csak röpültem
és életem nehéz mézzé köpültem,
bánattá, jajjá, könnyé, tiszta mézzé,
egy csonk világban egy fájó egésszé.

Takáts Gyula - Magány

Az én arcomba jégszemű sikló nem lesett.
Csobogó léptemre széthajlott a berek.
A vizitök kelyhe kék italt kinált,
s a nád cirmán felejtett emelőhálómba
várt reám a magány ezüstlábú pókja.
Árva szöcske sírt kajla kalapomba…

Oly békén éltem itten egykoron,
mint kék vizek mellén a napkorong…

Most iszapos kezemmel csak a vizet merem,
s míg hálóm sarkain négy bölcs lótusz terem,
a parázs nap előtt estig gém kering,
és én vígan halászok árnyas szárnya alatt,
s hálóm, ha fulladt bivaly szarvára akad,
kibontják szépen a jószívű halak…

Egyetlen gondom, hogy bölcsen megvagyok.
És arcomnak vízből szobrot faragok…

Kép forrás: https://www.flickr.com/photos/mollyayers/6970915632/

Bényei József - Ballada

 

 

 

Arcomat gyötri ránc, idő,
a tenger – látod – ezt faragta.
Homlokomból ballada nő,
kudarcok szénfekete szobra.

Ha segítenél, most gyere,
kötözz kerítést vad szeleknek,
ne szóljon szavak kényszere,
görcseimből hidd el: szeretlek.

Majd túléljük a szenvedést,
gyönyörű lesz a csönd a mélyben.
Érints szívemhez kurta kést,
hogy a haláltól sose féljen.

 

 

 

Kép forrása: https://pendulum.444.hu/2019/05/14/a_sztalker_spiritualis_szepsege
 

Oláh András - akartalak

 „tüzet szeretnék rakni 

csontjaidban”

(Kiss Judit Ágnes)

kegyetlen fikció voltál már akkor is
amikor katalógusomba fölvettelek
azóta sokszor osontunk végig a
gyilkos vitákkal telepített aknamezőkön…

ha új életre kelnék már nem szeretnélek
olyan szemérmetlenül csak bámulnálak
hogy fájjon… és amikor minden segélyhívó
foglalt: álmodnék neked valami szennyeset

Áprily Lajos - Ködös évszak előtt

Most gyűjtsd a fényt. Magas hegyekre menj,
ahol kékebb és ragyogóbb a menny.

A lelkedet csűr-szélességre tárd
és kéve-számra szedd a napsugárt.

Azt is, amit a nap búcsúzva ont,
ha arany küllőt vet a horizont,

s ott is, hol késő délutánokon
még megragyog fémsárga lombokon.

Sietni kell. Egy nap leszáll a köd
és szűkre fogja szemhatár-köröd.

S egy éj is jön, mely csillagfényt sem ad,
s évmilliókig nem lesz sugarad.