Találkoztunk a fák közt, a kertben, ő meg én. Jött hófehér kis lábbal a kerten át felém. Kért, hogy könnyen szeressem, mint rügy nő ág hegyén, de ifjan és bolondul ezt nem hihettem én.
És álltunk a folyónál, hol végetért a rét. Vállamra tette akkor kis hófehér kezét. És kért, hogy könnyen éljek, miként a fű, ha ragyog: de bolond ifjú voltam s most csupa könny vagyok.
Fordította - Vas István
Down by the Salley Gardens / An old song re-sung
Down by the salley gardens my love and I did meet; She passed the salley gardens with little snow-white feet. She bid me take love easy, as the leaves grow on the tree; But I, being young and foolish, with her would not agree.
In a field by the river my love and I did stand, And on my leaning shoulder she laid her snow-white hand. She bid me take life easy, as the grass grows on the weirs; But I was young and foolish, and now am full of tears.
Leszünk- e még, mint gyermekek fehérek s őszinték, mint egy vízzel telt pohár ? Most minden árnyék, végtelen mocsár, határa nincs a földnek és az égnek. Leszünk-e még, mint a gyermekek, fehérek?
Ha majd a vágy emléke is csak emlék, és csendben tovaszáll a szerelem, mondd, néha mégis megfogod kezem? Lesz szép szavad ... virág, mit vízbe tennék, ha majd a vágy emléke is csak emlék ...?
Mi fér el egy pillanatban? Elfér a te örökkévaló hiányod. Hová képzeljelek? A zöld fotelbe ahol elmeneteled előtt ültél lehetetlen most nélküled lenni Vesd rám e szemed hogy búzavetések nőjenek minden mezőmön légzésed szellői ringassák álomba búzamezőim álmodják hogy kenyerek váljanak karéjjá az éhezők kezében Nézd eszik az egész világ mindenki jóllakik a szerelmünkből Vesd rám a szemed.
Szólj, ha fellázadt benned a szavak hiánya,
s a lüktető csend elviselhetetlen zúgássá erősödik,
ha ki akarod tépni magad a némán körédszőtt hálóból,
ha megszólalni féltél, s már nem emlékszel hangod színére sem.
Szólj,
s felszakadnak a halk fátyolok,
akkor felreped a csend függönye,
megerednek torkodból az először félve
felbuggyanó szavak, s mint láva, mint kőzuhatag,
mint vízesés megállíthatatlanul patakzik a szavak árja,
felfokozott lázas kiáltássá sűrűsödik,
s belehasít a magányba.
Nem kérek. Nem kell. Megtarthatod,
szememből halkan folynak a napok,
homlokom mögött szúnyograj zizeg,
nem hoztál semmit, azt is elviszed.
Hiába minden, lehullt a zöld levél,
zárkámban tavaszra nyár, őszre tél,
foghatod, viheted ajánlásaid,
figyelem a szavak hulló szirmait.
Nem értelek. Hangosan nevetsz.
Pillantásoddal mélyre eltemetsz,
keréknyomomból kizökkenhetek,
az irány úgyis régen elveszett.
Nem kérek. Látod, minden az enyém,
suhanó szellő sárga lombok hegyén,
s a falevelek mind értem hullanak.
Miattam ölnek éjszaka a vadak.
Nem kérhetek, mert kérve sem kapok,
ne keress soha, többé nem vagyok,
lekapcsolom az égitesteket,
ki sosem látott, úgyis elfeled.
